Madridban és Londonban áll a bál, pedig még február sincs. A Real Madrid és az Arsenal kispadján egy-egy olyan szakember ül, akik az elmúlt másfél évtizedben fenekestől felforgatták a világ labdarúgását. Eredményeikkel nehéz vitába szállni, volt és jelen játékosok nyilatkozataival pedig felesleges. De valami nagyon nem stimmel a két klubbal napjainkban.

Az átigazolási időszak vége óta Wenger egy igazi maratonnak fogja fel a Premier League-et, követve Őt tűzön-vízen át mi is így teszünk. Az első és a második szakaszról már beszámoltunk, kicsit tévedtünk, de tudtuk, hogy nem lesz sétagalopp. Már arról is írtunk sok-sok számot, hogy hol tartunk, és megyünk tovább a jól kikövezett arsenalos úton, a cél továbbra is a negyedik hely megszerzése. A téli átigazolás kellős közepében találjuk magunkat, de túl vagyunk már egy olyan katarzison (Hanta szerkesztőtársunk egy másikon), amit jobban irigyelnek tőlünk, mint a veretlen szezont. Henry a PL-ben is segítségünkre lehet az Afrika Kupa ideje alatt, ebben a két hónapban a MU és a Sp?rs is ellátogat az Emirates-be. De ne szaladjunk ennyire előre, azt javaslom, nézzük meg a következő négy bajnoki fordulót és utána ismét okosabbak leszünk. Vagy nem.

Nézve a tegnapi videókat a szoborátadási ceremóniáról, ahogy Henry könnyes szemmel mond köszönetet a megtiszteltetésért, kitörlődött minden elképzelés a fejemből. Mármint arra vonatkozóan, hogy miként kellene felvezetni a mai összecsapást, hiszen mégiscsak ez lenne a születésnapi mérkőzés, mivel egy nap híján 125 évvel ezelőtt játszotta első hivatalos meccsét a Woolwich Arsenal, s aratott 6-0-ás győzelmet az Eastern Wanderers felett. Kaptam tanácsot egy számomra nagyon fontos személytől, hogy nézzek meg pár mérkőzést, hátha elkap az ihlet, amit meg is tettem, de valamiért az, amit vártam tőle, még mindig nem érkezett meg.

Szóval standby, de talán nem is olyan nagy probléma ez, mint amilyennek látszik. Talán megéri fújni egyet, megállni egy pillanatra, elgondolkodni, s írni szimplán csak azt, ami jön magától is. Mert a 125 az nem feltétlen egy kis szám, főleg ha esztendőkről van szó, még akkor is, ha ennek túlnyomó részét korunkból fakadóan nem sikerült lekövetni...

Highlights, vagyis fontos mozzanatok. Meg összefoglaló, passz-és gólparádé, sérülések és gólörömök. Ám aki ezt várja az alant következő cikktől, az némiképp csalódni fog, ugyanis a kifejezés jelen esetben tágan értelmezendő: rovatunk az elmúlt hét eseményeivel, információival, néhol pletykáival foglalkozik, szigorúan hivatalos forrásokból merítve - kivéve persze, amikor nem. Megtudhatjátok, mi újság az Emirates háza táján, amikor éppen nincs meccs: ki mit hogy reagált le, ki sérült, ki épült fel, hogy gondolják a játékosok, és hogy gondolja Wenger. Repkednek majd a nyilatkozatok, mint a jó mentally strong idején a gólok, szóval fejekre vigyázni, let's get it started!

Eleddig igencsak kesztyűs kézzel bántunk a legnagyobb riválisunkkal itt a blogon, már ami a róluk pingált cikkek hangvételét jellemezte. Igyekeztünk tisztelettudók lenni, hiszen nem volt mire nem így tennünk, lévén ölég sokáig nem tudtuk elnáspángolni a Sir csapatát. Aztán ez májusban megtörtént. Az elmúlt héten még az öreg Alex is bevédte Wengert a médián keresztül, illetve jártak nálunk is United szurkolók, akik sajnálatukat fejezték ki az ügyben, hogy éppen mi megy végbe az Arsenalnál (tényleg, mi?). Csak ezt mi rohadtul nem szopjuk be.

A „Who Are Ya” egy angol szurkolói, mondjuk úgy: szokás. Rendkívül ellenszenves dolog, így előszeretettel használja minden csapat drukkere, leginkább gólszerzés után szokott felcsendülni eme rigmus. A Stretford Enden nem véletlen van belőle nagy sikerű rovat, melyet a mélyen tisztelt Strigo szokott összepattintani, páros lábbal ugrál egy picit az éppen aktuális ellenfél gerincén, minőségi magyarossággal. Természetesen a londoni hadtest sem maradhatott ki az oltásból.

S miközben Wenger foltozott gőzöse a vesztébe rohan ma délután az Old Traffordon, mi ugyanezt fogjuk tenni, most az egyszer, még utoljára kinyögjük bánatunk, s bemutatjuk Nektek Anglia legsikeresebb klubját azok szemszögéből, akik a szart dobálnák rájuk…

71 nap. Egész pontosan ennyi van még hátra az idei szezonból, ezen idő alatt kellene valami érdemlegeset produkálni Észak-London legsikeresebb csapatának, hogy ne arról szóljon ismét a nyár, amiről az elmúlt években: Fabregas, igazolások, pénzügyi keret, okoskodás, bizakodás, Wengernóz. Az egyszeri Ágyúsnak ezeket már leírni is unalmas, nemhogy ismét lekövetni ahelyett, hogy inkább a kürtőskalács-lángos-fagyi kombó egész napos, tudatos ismételgetése közt hegyes csöcsöket és hamvas seggeket stíröljön mondjuk a hajdúszoboszlói fürdőben, s némi rövid ital tűző napon való elfogyasztásának hatására teljesen megfeledkezzen annak gondolatáról is, hogy vajon a buzeráns spanyol lapok éppen aznap milyen sztorit robbantanak ki a rabláncra vert katalánról.

Ennek elkerülése érdekében ma az abszolút riválisunk otthonában kell úgy rakosgatni a bábukat, hogy ne olyan arcpirító legyen a mérkőzés képe, mint történt ez decemberben. Ugyan az Old Traffordra – sok csapathoz hasonlóan – nem győzni járunk, magyarul könnyen előfordulhat, hogy 3 hét lepergése alatt 3 kupasorozattól is sikeresen megfosztjuk magunkat, de a feladat megoldása közel sem lehetetlen. A labda gömbölyű, a Föld meg kerek, s mindig lesznek rockerek.

Aki emlékszik még a Trónkövetelők előző, január 17-én megjelent különleges kiadására, talán tisztában van vele, hogy pár hete még arról írtunk, milyen kényelmes pozícióban van Arséne Wenger és Sir Alex Ferguson, s mennyire nem lennénk Kenny Dalglish vagy éppen Carlo Ancelotti helyében.

Anglia négy legpatinásabb klubjának szereplésével foglalkozó „Nagy Négyes” sorozatunk második részében ismét körültekintünk az Arsenal és vetélytársai háza táján, számot adunk az elmúlt hetek történéseiről, értékeljük a menedzserek és a csapatok teljesítményét; természetesen – a rovathoz híven – „röviden”.

A héten újabb (hétközi) fordulót rendeztek a Premier League-ben, azaz ismét pályára lépett a bajnoki cím két fő várományosa, az Arsenal és a Manchester United. A hajtás után rovatunkban szokás szerint rövid összefoglalót kínálunk az angol pontvadászat megnyeréséért folyó versenyfutás alakulásáról.

Legutóbb több mint két hete jelentkezett a Manchester United és az Arsenal versenyfutásával foglalkozó sorozatunk, akkor azzal a konklúzióval zártuk az elemzést, hogy a 22. fordulót a Vörös Ördögök nyerték. Azóta mindkét csapat játszott az FA kupában (az Arsenal kétszer is), és lezajlott két bajnoki forduló is, a folytatásban összefoglaljuk, hogyan teljesített a két rivális.

Míg a kollégák Bendtner témában egymás vérét szívják a hozzászólások közt, önként vállalt száműzetésem közepette nyélbe ütöttem a január első igazolását, ráadásul rögtön a közvetlen riválistól, a Unitedtől. Először jelentkezik rovatunk, mely a Premier League két valódi esélyesének, az Arsenal és a Manchester United fordulóbeli teljesítményével foglalkozik, hajtás után kiderül, mit alkottak aktuális ellenfelük, a Manchester City és a Stoke City ellen. Objektivitás, melyre mi gyakran képtelenek vagyunk, Donát sporttárs viszont ezen a poszton játszik.

Ez az egész ún. versenyfutás 1997-ben kezdődött, mikor egy francia zseni első teljes szezonjában kétcsapatossá degradálódott az angol legfelsőbb pontvadászat. Sir Alex Ferguson és Arséne Wenger első komoly összecsapására 1997. november 9-én került sor, mely 3-2-es Arsenal sikerrel zárult, s manchesteri barátaink egészen ’99 áprilisáig nem tudták legyőzni London legdicsőbb klubját. Azóta sokat változott a világ, s az eddig lejátszott 38 mérkőzésből 12-t nyert meg csapatunk, 15 vereség és 11 döntetlen mellett, a gólkülönbség pedig sajnos szintén a MU oldalára billen 43-51-el.

Ettől függetlenül ez a derbi évek óta a világ egyik legnagyobb rangadója, ahol mindig garantált az iszonyatos hajtás, valamint a gyönyörűséges játék, mindkét fél részéről. Mit nekünk egy unalmas klasszikó, aki igazi óriásokat akar ma látni, az magyar idő szerint 21-kor az Old Traffordon lesz, vagy otthon a tv képernyője előtt, vagy velünk a Pause-ban. Hajtás után beharangozzuk az év két legnagyobb ünnepéből az egyiket, mely a valódi futballról, valamint a kölcsönös tiszteletről szól.

Az ihlet néha a legfurább helyről érkezik. Jelen esetben unalomig ismételt támadási pontokat szajkózó rivális blog oldaláról. Egyetlen lazán odavetett megjegyzés, melynek talán fel sem fogták valódi tartalmát, hisz egyértelműen a szarkazmusra hegyezték, karöltve a tegnap esti prédikációval kiváltotta végre a megfelelő szikrát, hogy hozzájárulhassak a pre-MU hangulathoz.

Érzelmi alapon hiába kerestem volna okot, hogy írjak, mert nem esem hasra a találkozótól, és az egész hype számomra borzasztóan mesterségesnek tűnik a dolog körül. Persze jó volna nyerni, de hát miért most tennénk? Inkább rosszabb csapatok jobb napjaira bízzuk, hogy elintézzék riválisainkat, semmint, hogy magunk vennénk végre kézbe saját sorsunk. A meccsel szemben semmilyen elvárásom sincs. Abszolút semmilyen. Ahogy már többször beszélgettem a kollégákkal, a csapat meccsei már évek óta Fortuna ribanc néni kezében vannak, a teljesítmény teljesen lutri, egyik nap képesek lefocizni bárkit, hogy a következőn a megelégedettségtől pöffeszkedve tárják karjaikat a vereségre. És ez a minta tökéletesen kiszámíthatatlanul váltogatja önmagát.