A WBA legyőzésével megszereztük a hőn áhított harmadik helyet, és egyúttal megtartottuk 1 pontos előnyünket a Spurs előtt, tehát idén is volt St. Totteringham’s Day, zsinórban tizenhetedik alkalommal - utoljára 1994/95-ben maradt el az ünnep. Bár ezt csak utólag tudtam meg, és számunkra kevésbé érdekes, de máshol is volt dráma bőven a Premier League utolsó fordulójában, a kant végül bajnok lett, a magyar kapusoknak meg pocsék napjuk volt. Nem úgy, mint a magyar gúnároknak, akiknek egy jelentős és hangos csoportja csatlakozott hozzánk erre a délutánra. Dolgoztak a májak, esővíz helyett sör folyt az Andrássy úton (szó szerint), hajszálak őszültek meg, torkok rekedtek be, de erőfeszítéseinket siker koronázta (meg enyhe másnaposság). Nehéz lesz szavakba önteni a vasárnapot és benne a meccset, de megpróbálkozom vele.

Hát, ezek a dús, fekete szőrű baszk nyuszik mindig meghozzák az ember kedvét az ünnepléshez. Na, az ilyen mondatok visszaolvasása után örülök igazán, hogy van egy csaj is a csapatban. Nem festett jól a dolog egészen a találkozó végéig sem, és hozzá kell tenni, szükség volt egy adag mákra is a győzelemhez, de a lényeg a lényeg: Mancini (megint) nem győzni jött az Emirates-be, hanem taljánkodni. Köszönjük meg szépen hát neki.

Tiszta szívvel, bátorsággal - minden így kezdődött. Akkor Wenger mellé álltam, maratont hirdettem - eddig bejött. A szezont szakaszokra bontottam, ahogy a 42 kilométert szokták a hosszútávfutók. Csúnyán beragadtunk a rajtnál, néhányan a sarkunkra léptek. Cipőt váltottunk és elkezdtünk felzárkózni, mindent kifacsartunk magunkból, hogy megpillantsuk az élbolyt, sokáig a hetedik helyen döcögtünk, lépésről lépésre közelítettük meg az előttünk állókat futókat. Mire a naptár 2012-t mutatott, váratlanul a negyedik helyen találtuk magunkat, de piszkosul elfáradtunk, holtpont következett. Visszaestünk, nem várt könyökök a bordában, szúrt a tüdőnk, légszomjban szenvedtünk, kapkodtuk a levegőt és elkezdett esni az eső. Majd jött Arséne és olyan négy fordulót láthattunk, ahol úgy használta fel tapasztalatát, ahogy Ayrton Senna azon a bizonyos esős futam egy bizonyos körében.

Eltelt huszonnyolc forduló, ismét a negyedik helyen futunk. Ráadásul a bajnokság azon szakaszába érkeztünk, amikor az olimpián a maratonisták meglátják a stadiont. Oda kell befutni, de minden optikai csalódás ellenére a stadion nagyon messze van.

Különvélemény. (Legalább) három éve már a csapból is az folyik, hogy a Premier League aktuális kiírása a legkompetitívebb, amit ember valaha látott. Erős ez a banda, kemény az a gárda, megjósolhatatlan a végkimenetel és hasonló klisés együgyűségek. Mindig jól belevágnak a csapatok, rögtön kiosztanak egymásnak pár pofont a miheztartás végett, ami jó alapot ad a média dúvadjai számára, hogy mindenkit megtépjenek vagy égig magasztaljanak már a szezon elején, aztán pár hét elteltével kibukik, hogy nem is egészen úgy van az. Nem volt ez másképp ebben az évben sem. Sőt, az idei teljesítmények külön megkívánják, hogy egy másféle megközelítésben is értékeljük a küzdelemsorozatot. Ugyanis néha már szinte olyan borzalmas.

Hogy mégis miért nézem akkor? Ugyan már. A futball hozzánő az emberhez, a szenvedély nem hal meg akkor sem, ha netán nem azt kapod, amit elvársz tőle. Észak-londoni mazochizmusom megkívánja, hogy minden héten eccő-kéccő olyat húzzak a hátamra a bűn rossz foci korbácsával, hogy a vér is kiserken legott. Szóval ez most nem egy fröcsögős kirohanás, ahol mindenki indokolatlanul kapja a savat, csak mert a szeretett klubom által jelenleg képviselt szint mélyen a béka segge alatt van.

Cirka 50 ember egy alig nappalinyi alapterületű helyen, igaz, két szinten, szintenként nagyjából 25-25 számolva. Ha jól sejtem, vasárnap délután a Pause-ban rendezett City - Arsenal meccs volt az egyik leglátogatottabb magyarországi sportesemény. De, hogy az egyik leghangulatosabb, az tagadhatatlan. Helyszíni tudósítás.

Egy ideje folyamatosan a jelennel, meg persze a múlttal törődünk, holott az Arsenal szurkolóknak kötelessége foglalkozni a jövővel, a közelivel és a távolival egyaránt. Egyszerű földi halandókként azonban nem tehetünk mást, mint tippelgetünk arról, vajon mit hozhatnak a következő évek, évtizedek. Hogy könnyítsünk a helyzeten, felkerestük Neot, aki nemsokára a Juventus edzője lesz, s megkértük, hogy vezessen minket a mindent tudó orákulum elé, hátha könnyebben kiigazodunk a saját gondolatainkon.

Hajtás után vágatlan formában közöljük a tőle elhangzottakat, de pánikra semmi ok, a jövő fényes. Viszont készülj, mert ez itt a Mátrix.

Nasri elment, a nyárnak mindjárt vége, mi pedig nem csak azért gyöngyözünk erősen homlokból, mert 37 fok van. Augusztus 25, 26, 27, 28, 29, 30, 31. Pontosan egy hét, amely semmi másról nem fog szólni, mint hogy sikerül-e elfogadható kinézetűre pofozni azt a romhalmazt, amely jelenleg a keretünk.

Nem szívesen lennék most Wenger helyében, bár elsőre vonzónak tűnik a gondolat, hogy körülbelül 80 millió fonttal a zsebemben rúghatnám be a játékos-szupermarket ajtaját. A probléma ott kezdődik, hogy lassan zárnak a pénztárak, így hiába van ennyi lóvém, nincs időm kiválogatni a minőségi árut a polcok legtetejéről. Ezt felismerve vagy bedobálok a kosárba minden szart, ami a kezem ügyébe kerül, és rohanok vele a kasszához, vagy kikullogok üres kézzel, és közlöm a kint várakozó, éhes és dühös szurkolókkal, hogy nincs hús, de legalább a pénz megmaradt. Egyik sem üdvözítő megoldás, de Wenger és a klub nagyjából ebben a helyzetben találja most magát. Ezen felül küzdenünk kell az idióta UEFA újabb büntetése ellen, meg kell birkóznunk a sérültek hiányával, meg úgy egyáltalán a keret hiányosságaival. Mindennek tetejébe pedig itt van a ma esti, sovány előnyről induló BL-visszavágó, amit biztosan átrakatnánk egy másik időpontra, ha lenne ilyen lehetőség. A kiesés következményeibe belegondolni is rossz, mégsem akad sok Arsenal-drukker, aki ne tette volna meg.

Már a szezon vége előtt nyílt titok volt, hogy Clichy nem írta alá a klub által kínált új szerződést, elég egyértelműen jelezve ezzel, hogy köszöni szépen, de neki elég volt. Hogy pontosan miből, azt nehéz megmondani, hiszen nem tudunk arról, hogy súlyosan megromlott volna a viszonya valamelyik csapattársával (Kolo és Gallas esete) vagy Wengerrel, a szurkolók körében kifejezetten népszerűnek számított, biztos helye volt a kezdőben, és soha nem panaszkodott a londoni időjárásra sem (mint Reyes). A legkézenfekvőbb magyarázat talán az, hogy új kihívást akart keresni magának. Lehet, hogy ő is úgy érezte, ahogy közülünk néhányan, azaz hogy a fejlődése megrekedt valahol 2008 környékén, és azóta egyre többször vétett egyre nagyobb hibákat.

Kérője akadt bőven, végül nem meglepő módon a Manchester City lett a befutó. Akik esetleg azon bosszankodnak, hogy megint egy riválist erősítettünk, gondolják át a helyzetet reálisan. Jelenleg nincs olyan klub a világon, amely zsírosabb szerződést tudna kínálni egy játékosnak, mint a City, ráadásul a médiában keringő 7 millió fontos vételár sem rossz egy szerződése utolsó évében lévő balhátvédért. Nyilvánvalóan Clichy döntött Manchester kék fele mellett, és mivel az Arsenalt is megfelelően kárpótolták anyagilag, az égvilágon senkinek nem lett volna érdeke megakadályozni az üzletet. Kicsit azért fájhat a szívünk, hiszen Gael 8 éven keresztül szolgált hűségesen Wenger piros-fehér seregében, de legközelebb már a Premier League egyik legundorítóbb csapatának bilikék mezében fogjuk látni. Ráérünk még hozzászokni a gondolathoz, most azonban felelevenítjük Ágyús-karrierjét, és igyekszünk csak a jóra emlékezni vele kapcsolatban. Mert megérdemli.

Na nem a Unitedet, hanem a száját. Pár hete panaszkodtam arra, hogy mennyire unalmas tud lenni egyik-másik, játékosainkkal készült interjú, de azért vannak üdítő kivételek, a hamarosan a magyar kaput rohamozó van Persie is ezek közé tartozik. Robin híres arról, hogy szeret néha odamondogatni a riválisoknak, és most sem fogta vissza magát. Csatárunk többek között a bajnoki versenyfutásról, a klub filozófiájáról, a londoni és a manchesteri kékek költekezéséről, a Barcelona játékosainak apró trükkjeiről, valamint az elveszített Ligakupa-döntőről beszélt a Guardiannek. Potenciálisan vitaindító, sarkos állítások.

Azt hiszem, a fenti négy csapatot senkinek sem kell bemutatni. Aki nyomon követte az elmúlt évek Premier League idényeit, az pontosan tisztában van vele, hogy a bajnoki versenyfutás résztvevőit általában a Big Four képezte. Persze, ha egészen korrektek akarunk lenni, akkor az elmúlt években a Chelsea és a Manchester osztozott a bajnoki címeken, azonban nem is olyan rég még a Liverpool volt a United első számú kihívója, illetve mind emlékszünk még arra a szezonra is, amikor az Ágyúsok álltak télen a tabella élén (azon túl, hogy idén is volt ilyen).

Az ünnepek elmúltak, mindenki szépen visszatért a szürke hétköznapokba, munkába, iskolapadba, vagy, mint jómagam, egy vizsgaidőszak kellős közepébe. Nem kellemes dolgok ezek, de kárpótol minket az Arsenal, amely ma játssza negyedik mérkőzését 10 napon belül. Az évek alatt annyira megszoktam ezt az ünnepek körüli dömpinget, hogy már nem is tűnik soknak, csak amikor így leírom, és rácsodálkozom, hogy jé, tényleg ennyi volt? Persze az is hozzátartozik, hogy én megspóroltam magamnak pár kitépett hajcsomót, amikor nem néztem végig a Wigan elleni meccset, csak a BBC szöveges közvetítésére pislogtam néha nagyokat, de ez többet ebben a szezonban nem fordulhat elő. Ma is oda leszek szögezve a képernyő elé 20:45-től, amikor a birminghami után a manchesteri City lesz az ellenfelünk.