Megint banán? A seggünkbe biztos. Na de tegye fel a kezét, akit váratlanul ért. Engem biztos nem. Ne értsetek félre, őszintén reménykedtem abban, hogy ez a sorozat most több örömet hoz, mint bármelyik az elmúlt 6-7 évben, de cseppet sem ért meglepetésként, hogy itt is elhasaltunk, főleg a körülményeket tekintve. Felejtsük el az európai estét, annak most nem sok köze volt ehhez, de mindjárt kifejtem miért.
Tovább »

"De miért nem haladunk már, miért nem lépünk előre évek óta?" - hangzik a kérdés elég régóta. Az éppen futó szezonban ezt a kérdést már nagyon erőltetettnek érzem, s emellett még totálisan feleslegesnek is, mivel idén előreláthatóan szintén nem sok kupa fog a vitrinbe kerülni, sőt, jelenleg ahhoz is kisebb csodára lesz szükség, hogy a negyedik helyet elcsípjük. Persze nem lehetetlen.

Tegnap meccs után az egyik szerkesztőtársammal cseréltünk virtuálisan eszmét, mégpedig arról, hogy segítsem neki megérteni, miként tudok a fentebb idézet mondatra jó ideje magasról tenni. A beszélgetőpartnerem jelleméből fakadóan képtelen a számára nagyon fontos dolgokat úgy megélni, hogy ne ügyelne kínosan annak minden részletére. Hozzáteszem, szó sincs arról, hogy az Arsenal ne lenne továbbra is egy nagyon fontos tényezője a tudatomnak, pusztán arról van szó, hogy már nem foglalkozom azzal, amivel az elmúlt 5 évben a csapatot illetően, igyekszem a futball értékeinek fontosságát másmilyen módban megélni, másmilyen szemszögből vizsgálni.

Végtelenül leegyszerűsítve: meccsek, gólok, győzelmek. Például olyanok, mint a tegnapi...

...you need Thierry Henry. Some things never change...

Túl vagyunk a bajnokság egyharmadán. Ilyenkor már konkrétabb véleményünk van egy-egy csapatról, edzőről, játékosról és nagyon óvatosan elkezdhetünk számolgatni, esélyeket taglalni, reálisabb célokat kitűzni. Idióta ez a szezon - nem is kicsit, de már sokkal világosabb a helyzet, mint szezonkezdetkor, vagy az átigazolási időszak lejárta után. Már nem kizárólag a sötétben tapogatózunk és bocsátkozunk jóslásokba, hanem kristálytiszta gondolatok lámpafényként világítanak a fejünkben, s a kérdőjelek felkiáltó jelekké alakultak át a hosszú hetek alatt.

Csapatunknál az egyik tény, hogy augusztusban történt egy gyors újratervezés, majd szeptember elseje óta egy igazi maratonra készült fel Wenger, amit szakaszokra osztott. Az első a véget ért, most jön a következő. Egy kis értékelés és a következő etapra való felkészülés olvasható a lapozás után.

71 nap. Egész pontosan ennyi van még hátra az idei szezonból, ezen idő alatt kellene valami érdemlegeset produkálni Észak-London legsikeresebb csapatának, hogy ne arról szóljon ismét a nyár, amiről az elmúlt években: Fabregas, igazolások, pénzügyi keret, okoskodás, bizakodás, Wengernóz. Az egyszeri Ágyúsnak ezeket már leírni is unalmas, nemhogy ismét lekövetni ahelyett, hogy inkább a kürtőskalács-lángos-fagyi kombó egész napos, tudatos ismételgetése közt hegyes csöcsöket és hamvas seggeket stíröljön mondjuk a hajdúszoboszlói fürdőben, s némi rövid ital tűző napon való elfogyasztásának hatására teljesen megfeledkezzen annak gondolatáról is, hogy vajon a buzeráns spanyol lapok éppen aznap milyen sztorit robbantanak ki a rabláncra vert katalánról.

Ennek elkerülése érdekében ma az abszolút riválisunk otthonában kell úgy rakosgatni a bábukat, hogy ne olyan arcpirító legyen a mérkőzés képe, mint történt ez decemberben. Ugyan az Old Traffordra – sok csapathoz hasonlóan – nem győzni járunk, magyarul könnyen előfordulhat, hogy 3 hét lepergése alatt 3 kupasorozattól is sikeresen megfosztjuk magunkat, de a feladat megoldása közel sem lehetetlen. A labda gömbölyű, a Föld meg kerek, s mindig lesznek rockerek.

Ha megkérdezik tőlem, hogy mit szeretek a fociban, tuti, hogy elsők között említem azt az örök bölcsességet, miszerint mindig van következő meccs. És ha meccs van, akkor itt az Útwengeren beharangozó is van. Már vasárnap este fölmerült közöttünk a kérdés, hogy melyikünk fogja vállalni ezt a nem túl kellemes feladatot, végül önként vállalkoztam a megírására. Rájöttem, hogy egyáltalán nem lesz nehéz, csak megközelítés kérdése. Egy beharangozóban általában megfogalmazunk valamiféle elvárást az adott mérkőzéssel kapcsolatban, esélyt latolgatunk, meg ilyesmik. Na, ez az a rész, ami ebből a maiból teljesen hiányozni fog. Rég volt olyan Arsenal-meccs, amelyet ilyen közönnyel vártam volna, amiben persze közrejátszik, hogy egy Leyton elleni újrajátszás a kupában amúgy sem tartozik a szezon legnagyobb érdeklődéssel várt eseményei közé, de a legfőbb ok persze a vasárnapi blama utáni zsibbadtságomban keresendő. Megszokásból ma este is leülök a tévé/számítógép elé, de hogy a lelkesedésem nem most fog visszatérni, az biztos. A lapozás után tehát egy mezei beharangozó, jobbnál jobb hírekkel, de elvárások és találgatások nélkül.

Nem adatik meg minden héten, hogy az ember csapata legyőzi a Barcelonát. Ami azt illeti, ez manapság bármelyik csapat számára ritka és komoly fegyvertény, de az Arsenal történetében most sikerült először. Remélhetőleg mindenki alaposan kiélvezte, idióta mosollyal az arcán töltötte a győzelmet követő 24 órát, és fogadta a barátok és ismerősök gratulációit. Nyilván jogosan éreztük úgy, hogy valami különlegesnek voltunk a részei. A hét igazi kuriózuma azonban vasárnapra maradt, mert a Barcelonával többször is találkoztunk az elmúlt pár évben, de alighanem kevés olyan olvasónk van, aki már látta az Arsenalt a Leyton Orient ellen játszani. Tétmeccsen ugyanis legutoljára 1978-ban találkozott a két csapat, szintén a kupasorsolás szeszélyeinek köszönhetően. Aki azt hitte, hogy szerdán a klub történetének egy ritka pillanatát látta, az ma 17:30-tól üljön le a tévé elé keressen egy streamet, ha már a rohadt Sportklub csak felvételről közvetíti a meccset, és élvezze ki az összecsapást, mert ha az Orient eddigi történelmét nézzük, akkor bizony lehetséges, hogy soha a büdös életben nem látunk többet ilyet.

Vasárnap kora délelőtt egy igazán változatos mérkőzést láthattunk. Először egyértelműen az Arsenal dominált, majd a Huddersfield vette át az irányítást, végül pedig ismét Wengerék vették kezükbe a meccset. Nézzük meg pontosan, hogy mi is történt.

Ma délután 13 órakor egy olyan együttes lesz az ellenfelünk, akikkel tétmérkőzést legutoljára 1993 októberében játszottunk. Huddersfield esetében egy olyan városról van szó, ahol 1895-ben a Rugby League megszületett, így talán nem meglepő, hogy a futball csak valamivel később kezdett el gyökeret verni. A klubot 1908-ban alapították, ekkora sikerült úgy intézni a financiális helyzetet, hogy egy kisebb, még rögbi játéktól mentes füves területet elkeríthettek maguknak a Leeds Roadon, noha ekkor még nem volt például öltözőjük a játékosoknak, egy kiöregedett villamosban, vagy a közeli pubban vedlettek át a focisták. Archibald Leitch-et hívták segítségül, aki korábban a Fulham, a Chelsea és a Spurs stadionját tervezte, Leitch 6 ezer fontból egy 34 ezres létesítményt húzott fel 1910-re, minek következtében a Huddersfield Town AFC lett az első osztály legújabb tagja.

A viszonylag kései kezdet ellenére a Huddersfield lett az első olyan csapat, amely sorozatban 3 bajnoki címet nyert 1923 és 1926 között, amit később csak a Liverpool, a United, valamint az Arsenal tudott megismételni. 1921-25-ig sok klubhoz hasonlóan az Arsenal számára sem volt kellemes ellenfél a Town, ezen időszak alatt képtelenek voltunk megverni őket: 2-0, 3-1, 1-1, 4-0, 3-1, 6-1, 4-0, 5-0. Ennek legfőbb oka nem más, mint a kor legnagyobb edzője volt…

Értékelő rovatunkban szemügyre vesszük játékosaink minden megmozdulását, és teljesítményüket számokra váltjuk be. Szemünk elől még Denilson sem bújhat el. Na de nem csak kritizálunk, hanem dicsérünk is. Itt mindenki megkapja azt, amit megérdemel.

Előre leszögezem, mi nem vagyunk futballszakértők. Szigorúan szurkolói szemmel nézünk mindent, és ha esetleg olyat veszünk észre, amit más nem, akkor legalább egy hétig dagad a mellünk. Lapozás után játékosaink Leeds elleni teljesítményét pontozzuk le vagy fel.

Szerencsére az utóbbi pár napban a szerkesztőségen belül jelentkező konfliktust, melynek témája egy eléggé jó képű dán fiatalember, sikerült lerendezni, és Imrével megegyeztünk abban, hogy a következő találkozásunk alkalmával Bendtner zsoltárokat fogunk énekelni. Szóval a meleg jó hangulat ismét visszatért közénk, és ennek örömére rám is sózták a feladatot, hogy írjam meg a Leeds elleni kupameccs beharangozóját. A feladat nem túl hálás, ugyanis az aktuális ellenféllel kapcsolatos tájékozottságom abban merül ki, hogy régen nagyon szerettek minket térdeltetni, valamint hogy tavaly bravúros módon sikerült kiejteniük a Manchester Unitedet az Old Traffordon. Azóta a legjobb játékosuk szerencsére már az Evertonban hagyja ki a nagyobbnál nagyobb ziccereket, szóval nekünk nem kell aggódnunk, nem fogunk kiesni, sőt, újrajátszás sem lesz.

Ha az Arsenal - Manchester United párharc klasszikus epizódjait akarjuk feleleveníteni, van miből válogatni. Az elmúlt napokban olvashattatok arról, hogy hogyan ríkatta meg Nasri, Henry, vagy éppen Wiltord Manchester vörös felét. Ezúttal kicsit visszább megyünk az időben, egészen 1979-ig, minden idők egyik legemlékezetesebb FA Kupa-döntőjéig, amikor franciák helyett még angolok és írek jelentették a United vesztét. Aligha akad olyan rutinos gooner, aki ne ismerné az ötperces döntő történetét, épp ezért lapozás után nem csak erről lesz szó, hanem egy kicsit közelebbről is megnézzük, hogy kik rohangáltak kék-sárga szerelésben azon a bizonyos délutánon a Wembleyben.

Hogy milyen kemény egy viking feje? Hogy mi az a harpastum, s mit jelent a tsu-chu? Hogy mi köze Wimbledonnak a középkorhoz? Hogy mit keres Christiano Ronaldo az 1800-as évek Angliájában? Hogy mi jött a fair catch után? Hogy Stoke városában miért nem olvasták sosem a Bibliát? Hogy 1924-ben Uruguay mit tudott, amit mások nem? Hogy Newcastle-ben mit kiabáltak a pályaudvaron? Hogy mikor volt legutoljára 7 Arsenal játékos az angol válogatott kezdőjében?

Ha mindezekre tudod a választ, ne lapozz. Ha viszont mégsem, akkor állj Te is a tudásfa alá, mert most csúnyán megrázzuk. Nem lesz egyszerű, viszont hosszú.

Jay Emmanuel-Thomas egyike az Arsenal akadémia legnagyobb tehetségeinek. Az elmúlt években – bár még nem szerepel rendszeresen az első csapatban - rendre felhívta magára az Arsenal szurkolók figyelmét.

Ő volt a csapatkapitánya a 2008/2009-es szezonban a bajnokságban és az ifi FA kupában is a végső győzelmet elérő U18-as gárdának, s a legtöbb gólt is ő akasztotta.

Tovább »