Oké, én is elbasztam. A 2011 tavaszán bemutatott mélyrepülés alatt elképesztő határozottsággal álltam a Wenger out tábor tagjai közé, majd ezt a nyári események csak megerősítették. Viszont én, a nagylelkűség és a könyörület mintapéldánya, az átigazolási időszak zárása előtt adtam még egy esélyt az öregnek, hogy bizonyítsa, még mindig alkalmas, hogy ezt a csapatot irányítsa. Megfogadtam, hogy nem fogom minősíteni a munkáját egészen a szezon végéig, most viszont eljött az idő, hogy összegezzem magamban, hogy mi is történt az elmúlt idényben. Röviden: Wenger bizonyított. Ha valaki nekem azt mondja a 8-2 után, hogy a 3. helyen fogunk végezni, és megelőzzük a Chelseat valamint a Tottenhamet, akkor valószínűleg megkérdezem az illetőtől, hogy mit iszik, és kérek belőle. Most viszont ez nem más, mint a valóság, és hogy ezt elértük, az körülbelül olyan mértékben köszönhető Wengernek, mint a tavalyi mélyrepülés.

"Mettált birod?" - kérdezhette volna tőlünk Emese, még valamikor augusztus környékén. Hát, mi bírtuk, nem is akárhogyan, de hála annak a magasságosnak, már vége az elmúlt 15 év legkínkeservesebb idényének. Ha a Chelsea-re igaz az, hogy az elmúlt pár hónapban pofán röhögték a halált, akkor az Arsenalról egyenesen az mondható el, hogy még szemen is köpte, leszophatsz, te köcsög - felkiáltással. Két wengernóz között ugyan dünnyöghetnénk azon, hogy két olyan csapat is nyert ebben a szezonban kupát, melyek mindegyike jóval mögöttünk végzett a pontvadászatban, de talán mindannyian elismerjük azt, hogy az Arsenal elsődleges feladata a túlélés volt, amit végre is hajtott. Büszkeségre igen, de túlzott örömre ez különösebb okot nem adhat nekünk, persze a csirkéken még tíz év múlva is marha jókat fogunk kacarászni.

Mielőtt még a közelbe húznánk némi szíverősítőt, fontos elmondani, hogy az eltelt 10 hónapban sokszor láthattuk a régi idők Arsenalját, mely nem szarta össze magát a küzdelem hevében, és nagyon sok esetben vert helyzetből diadalmaskodott, ami által egy igencsak tökös csapat körvonalazódott ki az Ékszerdoboz öltözőjében. Robin van Persie három egyéni címet is begyűjtött, s hát Arséne Wenger is olyat vitt véghez ebben a szezonban, amire csak rendkívül kevesen lettek volna képesek, de az is könnyen megeshet, hogy ennyi kudarc után az égvilágon senki.

Lapozás után főként csak a szépre emlékezünk...

Büszkeséggel vegyes izgalommal várom a WBA elleni meccset. Büszkeséggel, mert ahogyan ez a csapat tetszhalott állapotból felküzdötte magát abba a pozícióba, amiben most van, az csodálatra méltó. Izgalommal, mert számunkra 2005/06 óta nem volt ehhez hasonló tétje az utolsó bajnoki fordulónak - ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy most is hozni fogjuk a St. Totteringham’s Day megünnepléséhez szükséges eredményt. Mert nem lehet másképp, és mert megérdemeljük. Sokszor két kézzel esnénk Wenger torkának, amikor elkerülhetetlenül bedobja egyik kedvenc szállóigéjét, miszerint a BL-indulás felér egy kupával, de most igaza van. Az idei harmadik hely nekünk olyan lesz, mint egy trófea, méghozzá az értékesebb fajtából. (Egészen biztosan értékesebb, mint a Pool hősies győzelme a Cardiff City ellen a Mikiegér-kupa döntőjében, de ezt most hagyjuk.) Bárki bármit mond, a PL mezőnye idén bombaerős volt. Aki erre a szemét forgatja, annak jusson gyorsan eszébe, hogy a BL-döntős, a Barcát röhögve, 10 emberrel és Torres-góllal (a végső megalázás) kiejtő Chelsea valószínűleg a hatodik helyen fog végezni. Szinte biztosan meg fogja őket előzni a tudatos munkával felépített Newcastle, az (urambocsá) sokáig bajnokesélyes Spurs, aki meg tudta szorítani az európai szinten is kiemelkedő manchesteri csapatokat (az EL nem számít, ott egyetlen, magára valamit is adó klub sem akarja sokáig égetni magát), és persze mi. Ilyen kőkemény és kiélezett versenyben a bronz többet ér, mint a spanyol és olasz bajnoki cím együttvéve, megspékelve három Aranylabdával, úgyhogy lesz mire vernünk a fas mellünket vasárnap a hármas sípszó elhangzása után, kedves szurkolótársaim.

Van, amikor túlcsordul az ember érzelmileg. Van olyan is, amikor ugyanezt teszi az Unicum, meg a világ legszarabb vodkája, az Alaska. Imrével tegnap mindkét eseten túlestünk, de legalább fájt, s színtiszta férfiszerelemben vonyítottunk már a félidőben. Másfél perc után 1-0, régen látott szép góllal, ráadásul pont akkor kapcsoltunk be valami orosz sztrímet, s ilyenkor óhatatlanul is azt érzi egy szurkoló, hogy fasza, fel lehet készülni a kivégzése, kúúúrva jó lesz, ma rúgunk 117 gólt. Tölts még egyet, amúgy meg de mocskosul finom ez a ropogósra sütött, májjal töltött csirke felsőcomb, s brutális orgiába kezdenek az ízek a garatom környékén. De 10 perc múltán már inkább belefejelnék a villába a bal kezemben, mert nincs nálunk a labda, s érkezik az egyenlítő gól, méghozzá a buzibb fajtából, hogy aztán tényleg ne értsed, mi is történik. Eltelik még negyed óra, közben vihogunk a labdabirtokláson (elvileg nálunk van többet), s hát a poén nem döglik meg, mert milyen másik góllal fordítana az ellenfél, mint amelyik a saját védőnkön megpattanva esik át a polák felett a kapuba. Feltartott kezekkel szaladunk egy kört a lakásban, töltünk még egyet, nem baj, majd Wenger szétfejel két öltözőszekrényt a szünetben, második félidős csapat vagyunk. S 8 perc alatt meg is történik a fordítás a 80. perc környékén, Robint mint egy idomított fóka, úgy cuppantanánk le, de 5 perc után döbbent csend, majd 3-4 kimaradt ordító helyzet, fejrázás, köcsög élet, köcsög bíró, köcsög Norwich, köcsög szentek az égben, köcsög bálnák az óceánban, mert túl nagyok azok is, picsába velük.

És ez csak egyetlen mérkőzés volt az idei szezonból. Lapozás után faszkivan, 18-as karika, nem muszáj végigolvasnod, sem kommentelni, de ha mindenképpen be akarod írni, hogy ilyen és ilyen szurkoló vagyok, kérlek tedd meg, legyél pénisz, elférünk mindannyian.

Amire mindig is büszkék voltunk a blog indulása óta, az nem más, mint a közösség, amit teremtettünk. Az Útwenger ma már nem csak egy blog, ahol néhány agyament magát szakértőnek beállítva próbálja megmondani, hogy az a tuti, amit ők gondolnak. Ma már rendszeresek a fergeteges hangulatú közös meccsnézések, amelyekre néha 40-50 ember is ellátogat a Pause-ba. Nemrég pedig odáig jutottunk, hogy Pádár úr felajánlotta a szerkesztőségnek és a közösség keménymagjának, hogy ugyan töltsünk már el egy hétvégét Nagymaroson az ő vendéglátásában. Természetesen a két napos program legizgalmasabb része nem a Chelsea elleni mérkőzés volt, hanem az azt követő események. A folytatásban kiderül, hogy Görgey Artúr vagy Deák Ferenc volt korának Arséne Wengere, hogy a Sp?rs egy szimpatikus kiscsapat, párhuzamot vonunk az Arsenal és a BKV között, illetve előkerül egy 10 évvel ezelőtti szomorú történet, valamint  kiderül, hogy egy maréknyi Arsenal szurkoló nyerte meg a Real Madridnak a bajnokságot. 5 téma, 5 szurkoló a bogrács mellől.

Ha az elmúlt évek alatt elnyert kupák számának szemszögéből, s kellően rosszmájúan közelítjük meg a kérdést, akkor nehéz megmondani, hogy konkrétan mit nevezünk Arsenal szintnek. Régebben könnyebb dolgunk volt, mert számtalan olyan zseniális játékos sorakozott a kezdőben, akik jelenthettek egy bizonyos szintet, de hát azóta már teljesen átalakult ez a klub, s ők már "csak" legendák. Egy valami viszont egyre inkább biztossá válik, mégpedig hogy Aaron Ramsey játéka sem a korábbi, sem a jelenlegi Arsenal által képviselt és elvárható szintet nem üti meg.

Nem célom kipécézni, s egyetlen emberen elverni a tegnapi produktumot, mivel volt az övénél rosszabb teljesítmény is a csapatban (például Walcott, de Robin is elég pocsék volt, az Úr bocsássa meg nekem), de a szurkoló egy kegyetlen fajta, mindig és mindenkor meg lesz számára az a játékos, akitől véreset köp a flaszterra. Számomra Ramsey nem más, mint egy újabb Denílson, csak míg védekező poszton - mondjuk így - megengedhettünk magunknak egy busmant, addig a támadóharmadban ez elég nagy luxus, mi több öngyilkosság. Lapozás után Áron a műtőasztalon.

Szeptemberben kibontottuk a Karácsonyi ajándékokat, és az azt következő hetekben kizárólag kérdőjelek tükröződtek vissza Ágyús szemeinkből beszélgetések közben. Ízlelgettük az érkezők neveit, képzeletben feltettük őket a pályára 442, 433, 451 formációban, kihúztuk szélre Gervinhot, Artetát középre valahova, Mertesacker magasságát méricskéltük és elképzeltük felhőfejeseit. Mélyebben néztük az első összecsapásokat, mint valaha, valaki okosabb lett, valaki meg csak pislogott. Közben a sorsolást is magunk elé vettük, számolgattunk, ahogy egy jó szurkoló teszi. Sokan ültünk a székekben és gondolkoztunk, mi lesz itt idén? Körülbelül egy dologban sikerült közös nevezőre jutnunk: idén csípjük el az első négy hely egyikét (azaz a negyediket), hogy jövőre ismét a legnevesebb nemzetközi kupában indulhassunk. Wenger ugyanezt fogalmazta meg és ismételte el az újságírók kérdésére százszor.

Idióta az idei szezon, a jóslatok nagy része nem vált valóra, szilvesztert a negyedik helyen ünnepeltünk, majd jött a fekete leves. Ráadásul a szerepek megfordultak, én lettem óvatosabb a jó eredmények láttán (Peet azért még vezet), míg többen soha nem látott optimizmussal tekintettek a jövőbe.

Személy szerint én a nagy menetelés elején azt kívántam, hogy a Wigan elleni győzelemmel kerüljünk olyan helyzetbe a Chelsea elleni londoni rangadó előtt, hogy reális esélyünk legyen a korábbi álmunk megvalósításához. Annyiból igazam lett, hogy nagyon fontos lesz a Kékek elleni összecsapásunk és győzelem esetén továbbra is saját kezünkben lesz a sorsunk. Most is ott van, de tarkónkon érezzük az üldöző sereg leheletét. Egyetlen egy dolgunk van: begyűjteni a 3 pontot és továbbra is kizárólag előre tekintve felemelt kézzel a középső ujjunkat mutatva tudatni az ellenfelekkel, hogy Londonban mi vagyunk a istenkirálycsászárok!

A heti egyetlen játéknappal az a baj, hogy az embernek túl sok ideje marad gondolkozni. A QPR elleni zakóval sikerült még izgalmasabbá tenni a PL idei idióta szezonját, ráadásul a Szarkák ismét bejelentkeztek a negyedik helyért való harcba, ahol mi állunk a legjobban, de a csirkések is ugyanannyi pontot kapirgáltak össze, mint mi. Öt pont előnyt gyűjtöttünk össze a nagy menetelésben a Kékek és a fekete-fehér csíkosak előtt. Ezt kellene megtartani valahogy, mind the gap, pls. Van időnk a tabellát nézegetni, sőt, már kívülről tudjuk a sorsolásokat. Természetesen számolgatunk. Annyira sokára lesz a City elleni derbi, hogy kiszúrtam, Moyes beelőzte városuk másik csapatát. Ezek mennek a PL-ben, meg a bárányfelhők az égen. Tudom, hogy mindennél jobban akartam ezt a helyzetet szeptember óta, izzadtunk is eleget érte. De fél szemmel a BL-re vetem pillantásom, és ha nem szorul össze a gyomrom az idegtől, ha nem is szárad ki a torkom, de kicsit megcsóválom a fejem. Ebbe a nyolcba simán befértünk volna, sőt, az elődöntő sem lenne lehetetlen. Kicsit vicces ez az egész.

Tiszta szívvel, bátorsággal - minden így kezdődött. Akkor Wenger mellé álltam, maratont hirdettem - eddig bejött. A szezont szakaszokra bontottam, ahogy a 42 kilométert szokták a hosszútávfutók. Csúnyán beragadtunk a rajtnál, néhányan a sarkunkra léptek. Cipőt váltottunk és elkezdtünk felzárkózni, mindent kifacsartunk magunkból, hogy megpillantsuk az élbolyt, sokáig a hetedik helyen döcögtünk, lépésről lépésre közelítettük meg az előttünk állókat futókat. Mire a naptár 2012-t mutatott, váratlanul a negyedik helyen találtuk magunkat, de piszkosul elfáradtunk, holtpont következett. Visszaestünk, nem várt könyökök a bordában, szúrt a tüdőnk, légszomjban szenvedtünk, kapkodtuk a levegőt és elkezdett esni az eső. Majd jött Arséne és olyan négy fordulót láthattunk, ahol úgy használta fel tapasztalatát, ahogy Ayrton Senna azon a bizonyos esős futam egy bizonyos körében.

Eltelt huszonnyolc forduló, ismét a negyedik helyen futunk. Ráadásul a bajnokság azon szakaszába érkeztünk, amikor az olimpián a maratonisták meglátják a stadiont. Oda kell befutni, de minden optikai csalódás ellenére a stadion nagyon messze van.

Különvélemény. (Legalább) három éve már a csapból is az folyik, hogy a Premier League aktuális kiírása a legkompetitívebb, amit ember valaha látott. Erős ez a banda, kemény az a gárda, megjósolhatatlan a végkimenetel és hasonló klisés együgyűségek. Mindig jól belevágnak a csapatok, rögtön kiosztanak egymásnak pár pofont a miheztartás végett, ami jó alapot ad a média dúvadjai számára, hogy mindenkit megtépjenek vagy égig magasztaljanak már a szezon elején, aztán pár hét elteltével kibukik, hogy nem is egészen úgy van az. Nem volt ez másképp ebben az évben sem. Sőt, az idei teljesítmények külön megkívánják, hogy egy másféle megközelítésben is értékeljük a küzdelemsorozatot. Ugyanis néha már szinte olyan borzalmas.

Hogy mégis miért nézem akkor? Ugyan már. A futball hozzánő az emberhez, a szenvedély nem hal meg akkor sem, ha netán nem azt kapod, amit elvársz tőle. Észak-londoni mazochizmusom megkívánja, hogy minden héten eccő-kéccő olyat húzzak a hátamra a bűn rossz foci korbácsával, hogy a vér is kiserken legott. Szóval ez most nem egy fröcsögős kirohanás, ahol mindenki indokolatlanul kapja a savat, csak mert a szeretett klubom által jelenleg képviselt szint mélyen a béka segge alatt van.

Mondtam én, hogy ez egy hosszú maraton lesz. Túl vagyunk a felénél, az eleje megszökött, a négyes üldözőbolyban felvettük az utazósebességet. Mindez nem is lenne baj, de következik a hegyi menet, és mi alföldi gyerekek györökök vagyunk. Emlékszünk, az utolsó futásainkban mindig ugyanebben a szakaszban fogyott el az oxigénünk, ráadásul most szúr az oldalunk, vízhólyagos a talpunk, szemünkbe süt a nap, szembeszél kócolja a hajunkat. Van bajunk, de ha ezt túléljük és nem szakadunk le nagyon, nem törik el a lábunkat, nem lyukad ki a tüdőnk, az ellenfelek nem isznak etióp vért vagy nem pattannak biciklire, ha a hegycsúcsra érve nem esünk össze, akkor lefele már könnyebb lesz, mert ha egyszer az Arsenal-expressz begyorsul, akkor nincs megállás. A PL szezon következő pár mérkőzésének rövidebb összefoglalója a mai témánk, kicsit előretekintünk, körbenézünk, mi vár ránk a következő eseménydús napokban, tanakodunk az esélyeinkről és ha kell, beljebb döfjük a kést, hogy ne vérezzen.

Nagyon sokan leginkább azt csodálják (vagy csodálták) Wengerben, hogy olykor a semmiből képes előkotorni aprópénzért nagyon jó játékosokat. Gondoljunk csak Freddie Ljungbergre, vagy éppen Kolo Touréra. Mindkét játékos meghatározó tagja volt a veretlen csapatnak, és számos fantasztikus pillanatot szereztek a szurkolóknak. Sajnos sok minden más mellett Arséne-nek ez a képessége is gyengülni látszik, de azért néha mégis képes villantani valamit. 2010 nyarán nem kevesebb, mint négy középhátvéd hagyta el a csapatot. Név szerint William Gallas, Sol Campbell, Philippe Senderos és Mikael Silvestre. A legtöbben egy már ismert klasszis védőt vártak, és jogosan. Akkor egyedül Thomas Vermaelen maradt megbízható pontként a védelem tengelyében, valamint volt még egy egész éves kihagyás után lábadozó Djourou. Erre mi történt? Július 7-én a klub bejelentette Laurent Koscielny leigazolását. Egy olyan játékosét, akiről addig maximum az hallott, vagy látta játszani, aki megszállottja a francia bajnokságnak. Mi pedig csak néztünk magunk elé, hogy ennyi? Így fogunk nekivágni a szezonnak? Aztán tényleg így történt. (Ha nem számítjuk Wenger augusztusi szuper igazolását Sebastien Squillaci személyében)

Tovább »

Szép lassan, de úgy néz ki, biztosan megérkeztünk a 2012-es esztendőbe, méghozzá a táblázat 4. helyén díszelegve, ami egy kisebb fajta csoda, ha a februártól szeptemberig tartó időszakot vizsgáljuk a világ legjobb csapatának már bizony tavalyi évkönyvében. Nekünk, szerkesztőknek vélhetően ez volt az első olyan naptári év az életünkben, amikor gyakorlatilag minden az Arsenalról szólt, igyekeztünk minél körültekintőbben, minél részletesebben információt közölni London legdicsőbb klubjáról. Persze nem elfelejtve azt, hogy egyikőnk sem szakértője a sportágnak, maximum a csapatnak, tehát a posztjaink mindig tartalmaztak egy jó adag személyes véleményt, s talán még ennél is több érzelmet, legyen ezeknek bármilyen előjele is.

Arséne Wenger Arsenalja blogolás szempontjából az egyik leghálásabb témakör, hiszen mindig van mit írni róla. Rengeteg esemény színezte a szurkolói létünket az elmúlt 365 napban, lapozás után a teljesség igénye nélkül igyekeztünk összekaparni Nektek a leglényegesebb dolgokat, hogy mit is kaptunk 2011-től...

Rendhagyó történet az alábbi. Már nem azért, mert csak ilyet tudnék mesélni, hanem azért, mert ez azóta is alapos elmesélésre vár.

Egy szurkoló rendelkezik mindenféle sztorival a klubjával kapcsolatban, nekem is biztos akadna egy-két élmény, amit egy meccs hevében éltem át, vagy többé-kevésbé a csapathoz köthetnék, de ilyenekből már millióegyet hallottunk/olvastunk. Szóval a következő kis mese inkább arról szól, hogy miként néz ki, amikor a magyar falusi gyerek rászabadul Angliára.

Túl vagyunk a bajnokság egyharmadán. Ilyenkor már konkrétabb véleményünk van egy-egy csapatról, edzőről, játékosról és nagyon óvatosan elkezdhetünk számolgatni, esélyeket taglalni, reálisabb célokat kitűzni. Idióta ez a szezon - nem is kicsit, de már sokkal világosabb a helyzet, mint szezonkezdetkor, vagy az átigazolási időszak lejárta után. Már nem kizárólag a sötétben tapogatózunk és bocsátkozunk jóslásokba, hanem kristálytiszta gondolatok lámpafényként világítanak a fejünkben, s a kérdőjelek felkiáltó jelekké alakultak át a hosszú hetek alatt.

Csapatunknál az egyik tény, hogy augusztusban történt egy gyors újratervezés, majd szeptember elseje óta egy igazi maratonra készült fel Wenger, amit szakaszokra osztott. Az első a véget ért, most jön a következő. Egy kis értékelés és a következő etapra való felkészülés olvasható a lapozás után.

Egy csapaton belül elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció, az ún. közös nyelv. Az Arsenal esetében központi főnevek vannak, mint például az áttyityűd vagy a kvalityi, de hogy valójában mi lehet az a bizonyos közös nyelv, azt nehéz meghatározni. Nem úgy, mint az Útwenger olvasóinál, akik önmaguktól is rendkívül kommunikatívak. Ezzel a rovattal ezt a hullámot próbáljuk meglovagolni, így lapozás után ott lesz 5 kérdés, melyek csak Rád várnak...