Cleric szerkesztőtárs a múltkor elképedve olvasta a belső listánkon, hogy gyakran mámoros hangulatban írom a posztjaim. Egész pontosan majdnem mindig. Leszámítva azokat az ötleteket, amiket egy könnyed italozás alkalmával találunk ki Imivel, a gyakorlatban ez úgy működik, hogy jön az ihlet, amihez megírom a bevezetőt, mindezt még tisztán, általában meló közben. Aztán másnap ismét előveszem, s ha még mindig adja azt, amire hivatott, akkor felhörpintek némi rövidet, s kifejtem a gondolatkört, miközben AC/DC rezegteti a membránt, melynek leginkább az a pszicho Báródyné örül a szomszédban, akit már 40 éve nem dugtak meg. (Rendszerint a poszt közepénél jelenik meg, hogy „halkítsam le a dobszólót”.) Szóval dióhéjban összefoglalva „így születnek a számok, így parodizálok.” Mindezen ars poetica hatványozottan jelentkezik a válogatott szünetben, annyi a különbség, hogy ekkor az ihlet nagyrészt megszűnik létezni, s ha netán készül is valamilyen poszt a részemről, az annak köszönhető, hogy fellapoztam a fel nem használt piszkozatokat (vagy a kollégák blogjait), valami csak lesz belőle alapon.

Ebben a pillanatban lövésem sincs arról, hogy mi lesz az a valami (még címe sincs a posztnak), de két napja ráfagytam az ír folklór punkrockra, s ahogy elnézem, az ott szlovák házi almapálinka a hűtő ajtajában. A kulisszatitkokról ennyit, a többihez jó egészséget kívánok, csirió…

Az angol nemzeti válogatott kutyaütő csapat. Ez nem kérdő-, (s)óhajtó-, felkiáltó mondat, hanem egy szimpla kijelenés. Még oda lehet írni a végére, hogy kőkemény évtizedek óta. Egy világbajnoki címük van, azt is hazai pályán „nyerték” meg, emlékszünk rá hogyan. Tudom, az első világbajnokságokon a nagy arcuk miatt nem vettek részt, de aztán sorozatban váltak pofozógépekké. Hol a tizenegyes rúgások nem mentek, hol a fél pályáról is gólt kaptak, de mindig volt indok, még arra is, amikor nem jutottak ki a világversenyre. Jobban jártak volna, ha az utolsóra sem kvalifikálják magukat, mert a 4-1 történelmi arcpirító csúfosságot jobb lett volna elkerülni. Olyan nevekkel sem tudtak célba érni, mint Lineker, Beckham vagy Gascoigne. A Szigeten találták fel ezt a szép sportot, de az eredmények nem nagyon jönnek válogatott szinten, a folyamatos klub sikerek ellenére. A BL lassan egy házi PL verseny a Barcelonával kiegészítve. Az nem kérdés, hogy az angol bajnokság a legerősebb (lásd pudli BL címe, miközben a dobogóra nem férnek fel), már csak azt kell megfejteni, hogy ki tudná a bombaerősnek nevezett, de valójában egy középszerű Lamparddal, egy örök ígéret Terry-vel és egy buta Rooney-val felálló három oroszlánosokat sikerre vezetni. Wenger a kulcsszó természetesen. Különböző fórumokon és a .com-on is olvashattunk az ügyről. Most itt is.