A heti egyetlen játéknappal az a baj, hogy az embernek túl sok ideje marad gondolkozni. A QPR elleni zakóval sikerült még izgalmasabbá tenni a PL idei idióta szezonját, ráadásul a Szarkák ismét bejelentkeztek a negyedik helyért való harcba, ahol mi állunk a legjobban, de a csirkések is ugyanannyi pontot kapirgáltak össze, mint mi. Öt pont előnyt gyűjtöttünk össze a nagy menetelésben a Kékek és a fekete-fehér csíkosak előtt. Ezt kellene megtartani valahogy, mind the gap, pls. Van időnk a tabellát nézegetni, sőt, már kívülről tudjuk a sorsolásokat. Természetesen számolgatunk. Annyira sokára lesz a City elleni derbi, hogy kiszúrtam, Moyes beelőzte városuk másik csapatát. Ezek mennek a PL-ben, meg a bárányfelhők az égen. Tudom, hogy mindennél jobban akartam ezt a helyzetet szeptember óta, izzadtunk is eleget érte. De fél szemmel a BL-re vetem pillantásom, és ha nem szorul össze a gyomrom az idegtől, ha nem is szárad ki a torkom, de kicsit megcsóválom a fejem. Ebbe a nyolcba simán befértünk volna, sőt, az elődöntő sem lenne lehetetlen. Kicsit vicces ez az egész.

...avagy ha nincs tehetség, pótold mással!

Kizuhantunk a Béelből a milánói pusztulat ellen, már az odavágón aláásták terveinket, de hamar megemésztettük. Majd kicsit örömködtünk a Chelsea miatt, amint megmentette a futball ködös hazájának böcsületét a nemzetközi porondon. Ezt követően kárörömmel konstatáltuk, hogy Nasriék valószínűleg ugyanannyi kupát nyernek idén, mint mi. A gyenge Unitedet meg mi sem méri jobban, minthogy a Bilbao kétszer is egyértelműen jobb volt náluk.

Időközben már le is zajlott a Bajnokok Ligája következő körének sorsolása is. Minden napilap és website  arról fröcsög, hogy végre létrejöhet az APOEL-Benfica álomdöntő. De mi azért foglalkozhatunk a jóval esélytelenebb csapatokkal is (mint ahogy mindig tesszük az Arsenal esetében)! Előtérbe kerül hát legyőzött legyőzőnk, betekintünk a kulisszás hajtóművek mögé.

Nem akartam semmi szokásosat írni az elemzésbe. Igazából nagy elemeznivalót sem láttam a meccsben, két mondatban össze tudnám foglalni mi történt, miért történt. Nem lesz sem terjedelemben sem tartalomban szokványos, de a lényeget igyekszem hálóra vetni.

Hol áll jelenleg a Bajnokok Ligája a prioritási listánkon? Ez az a kérdés, amit valamilyen formában mindenki megfogalmazhatott magában a nyolcaddöntő közeledtével. A bajnoki negyedik hely megszerzése mindennél fontosabb, az FA Kupa az egyetlen reális esélyünk idén, hogy trófeához jussunk, a BL-ben jól szerepelni viszont presztízskérdés, pláne most, hogy a két manchesteri csapatnak csak csütörtökön lesz elfoglaltsága. Józanul gondolkodva csak nagyon kevesen sorolnának minket az esélyesek közé, de hát így volt ez 2005/06-ban is az egyenes kieséses szakasz kezdetén, aztán evés közben megjött az étvágy. De érdemes-e álmodozni, vagy kezeljük a BL-t egyfajta bónuszként, és száműzzük a lista aljára?

Egy csapaton belül elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció, az ún. közös nyelv. Az Arsenal esetében központi főnevek vannak, mint például az áttyityűd vagy a kvalityi, de hogy valójában mi lehet az a bizonyos közös nyelv, azt nehéz meghatározni. Nem úgy, mint az Útwenger olvasóinál, akik önmaguktól is rendkívül kommunikatívak. Ezzel a rovattal ezt a hullámot próbáljuk meglovagolni, így lapozás után ott lesz 10 kérdés, melyek csak Rád várnak...

Wengernek már csak a BL trófea hiányzik a vitrinjéből. Idén is a selejtezőkből futottunk neki ennek a sorozatnak, újra felmondtuk az olasz leckét és az Udinesén keresztül egy érdekes csoportba kerültünk. A szurkolók többsége a német Dortmund mellett minket várt második helyen továbbjutónak, de a tapasztalat a mi oldalunkra billentette a mérleg nyelvét a körmérkőzések során, magabiztosan nyertük meg a csoportot már az ötödik fordulót követően. Leírni ezt elég könnyű, de szeptember közepén a bundás címvédője elleni idegenbeli találkozó kezdősípszava előtt a kezdőkörben mutatkozott be néhány játékosunk egymásnak. Az itt megszerzett pont, valamint a Marseille-ben aratott győzelem és Song csellója nagyon sokat ért a végelszámolásnál, így az egyenes kiesési rendszerben elméletileg egy könnyebb ellenfelet kapunk a holnap 12-kor kezdődő sorsoláson.

Nem szoktam tévében meccset nézni. Illetve ez hazugság, inkább úgy igaz, hogy csak nagyon ritkán szoktam, szinte alkalmilag. Akkor is főleg magyar bajnokikat, és főleg valami körút menti kiskocsmában, haverokkal. Közben trécselünk, fikázzuk a Fradit, Videotont, miegymás. Ugyanis az élőnek semmihez sem fogható varázsa van. Mindegy mennyien vagyunk kint, mindegy milyen meccs, egyszerűen leköt. Belátni az egészet, mennek a beszólások, valahogy otthonos.

Épp néhány hete volt, hogy indultam volna otthonról a dolgomra, amikor azt vettem észre, hogy a szomszédos sarkon lévő általános iskola betonozott talajú dühöngőjében egymással játszanak a helyi piac kínai és nem kínai árusai. Mivel ez a sarok egyben a buszmegálló is, így ott ragadtam, miközben a hátam mögött sorra mentek el a különböző számú viszonylatok. A legdurvább persze nem az, hogy én bolond vagyok, hanem hogy volt még két-három csóka, aki hasonlóan cselekedett. Egy idő után beszélgetni kezdünk, az egyik kiskínai meg elég jól mozgott, biztos ő árulja a tornacipőket, meg a Pama márkájú sárga-zöld Bayern-mezeket.

Vito Mannone egész pontosan 2009. október 25-én védte utoljára az Arsenal kapuját a West Ham United ellen. Vélhetően újabb két esztendőt kell várnunk arra, hogy ugyanez megtörténjen, ha van Isten. Márpedig kell lennie, mert ilyen röhögőgörcsöt simán csak az élet nem tud okozni. Van önkritikánk, tudunk visítani a saját kínunkon, kapuskérdés viszont továbbra sincs, mármint az A-csapatnál. A horrorburleszk azon műfaji mutációja a futballnak, melynek keretében a végrehajtott cselekedetek agyonvernek minden racionálisnak látszó döntést a gondolkodás asztalán. Mert bizony annak is megvan a maga művészete, hogyan kell egy teljesen érdektelen, tét nélküli meccsből igazán emlékezeteset, igazán felejthetetlent fabrikálni. And yes, Vito can...

szólj hozzá: O2-0A

Élcsapat szurkolójának lenni néha idegtépő feladat - pláne egy olyan világban, ahol sokan még egy nyári barátságos, bágyadtan tapsikolós, ex-játékosos hazalátogatós, kiviszem-az-asszonyt-meg-a-gyereket-is-mer-jó-idő-van típusú felkészülési meccsen elért döntetlen miatt is képesek a közelgő világvégét, vagy legalábbis a klub gyors és biztos lezüllését vizionálni. Jó, talán egy kissé eltúlzom, azt azonban nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az Arsenaltól többé-kevésbé mindig, mindenki ellen, minden körülmények között győzelmet várunk. Az ilyen meccseken, mint ez a mai, a közönséges szurkoló pihenőnapot kap, élvezheti csapata játékát a szokásos gyomorgörcs nélkül, ami abból adódik, hogy ha nem nyerünk, akkor lemaradunk, kiesünk, végünk. Ha valaki nem tudná, az Arsenal már egy körrel a vége előtt bebiztosította a továbbjutást és a csoportelsőséget, így nekünk tökéletesen mindegy, hogy mit játszunk a görögökkel. Amíg a többi angol élcsapat, valamint a Manchester City szurkolóira még nehéz pillanatok várnak a BL-ben, mi kényelmesen hátradőlhetünk, és számolhatjuk, hányszor néz a kapu felé Chamakh. (A zokninkat valószínűleg nem kell majd levenni hozzá.)

A pihenőnap persze a beharang-műszakra beosztott blogger számára is pihenőnap, így most ne számítsatok előzetes esélylatolgatásra, lehetséges kezdőcsapatokra, meg ilyesmikre. Egyrészt amikor ezt írom, még nem hirdették ki az utazó keretet (feltételezem a CC-garnitúra fog repülni, és néhány kivétellel a Wigan legázolásában részt vevők otthon maradnak), másrészt szerintem úgysem érdekel ez most senkit. Ehelyett néhány jó tanáccsal tudok szolgálni lapozás után, amiket érdemes betartanod, ha igazán ki akarod élvezni ezt a ritkán adódó pihenőnapot.

Túl vagyunk a bajnokság egyharmadán. Ilyenkor már konkrétabb véleményünk van egy-egy csapatról, edzőről, játékosról és nagyon óvatosan elkezdhetünk számolgatni, esélyeket taglalni, reálisabb célokat kitűzni. Idióta ez a szezon - nem is kicsit, de már sokkal világosabb a helyzet, mint szezonkezdetkor, vagy az átigazolási időszak lejárta után. Már nem kizárólag a sötétben tapogatózunk és bocsátkozunk jóslásokba, hanem kristálytiszta gondolatok lámpafényként világítanak a fejünkben, s a kérdőjelek felkiáltó jelekké alakultak át a hosszú hetek alatt.

Csapatunknál az egyik tény, hogy augusztusban történt egy gyors újratervezés, majd szeptember elseje óta egy igazi maratonra készült fel Wenger, amit szakaszokra osztott. Az első a véget ért, most jön a következő. Egy kis értékelés és a következő etapra való felkészülés olvasható a lapozás után.

Valaki elárulhatná, milyen szelek fújnak Pannónián keresztül. Ez a pollen, meg egyéb modern "betegséggel" kapcsolatos nyavalya, csakúgy, mint a hormonok robbanása inkább a tavaszra jellemző, szóval mi történik most, így ősz beálltával, hogy a szurkolók végletekből végletekbe zuhannak? 2 hete, a szünet előtt, ettől jobb meccsekre húzta mindenki a száját, most pedig a hajrában, az utolsó utáni percekben begyömöszölt gólnak úgy örül mindenki, mint egy serlegnek. A válaszokat kommentben várom.

Akárcsak a csapat játékosait, a stábunkat is különböző "sérülések", "eltiltások", "eligazolások" és légiós kimenők tizedelik, a szokástól eltérően rám hárult a feladat, hogy félreverjem a beharangot. A jóslás rész rövid lesz: mikor én írom ezt a bejegyzést, kikapunk. Elhasaltunk a CC-döntőn, megloptak a Nou Campban, azt hiszem máskor meccs előtt nem nyitottam ki a számat, vagyis nem jártak el az ujjaim, hogy stílszerű legyek.

Senkinek se legyenek illúziói, ez a BL-csoport talán a legkeményebb, amit szurkolói pályafutásom alatt láttam. A rendszeresen súlycsoportjuk fölé csapó klubok mindig is az Arsenal gyengéi voltak az elmúlt pár évben, s most kettő is kijutott. Deschamps agresszív játékot tol a csapataival és a Marseille most kifejezetten ambiciózus alakulat, főleg, hogy otthon kicsit nyekeregnek. Itt van ma esti ellenfelünk, a regnáló német bajnok, a nagy múltú darázsfészek, Németország legnépesebb stadionjának lakója és ugyancsak az ország legnagyobb szurkolótáborával büszkélkedő klubja. Az Arsenal a szívem csücske, de a legtöbb európai országban van egy kis-kedvencem: Valencia a nagyobbik ibériai államban, PSG a csigazabálóknál, Ajax a lazák hazájában, Csakajuve, ha a csizmáról van szó, odahaza természetesen CFR, még Portugáliában is bekukkantok egy-egy Benfica meccsre és hát az "übermenschek" hazájában a BVB.

Egy csapaton belül elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció, az ún. közös nyelv. Az Arsenal esetében központi főnevek vannak, mint például az áttyityűd vagy a kvalityi, de hogy valójában mi lehet az a bizonyos közös nyelv, azt nehéz meghatározni. Nem úgy, mint az Útwenger olvasóinál, akik önmaguktól is rendkívül kommunikatívak. Ezzel a rovattal ezt a hullámot próbáljuk meglovagolni, így lapozás után ott lesz 5-1 kérdés, melyek csak Rád várnak...

Nasri elment, a nyárnak mindjárt vége, mi pedig nem csak azért gyöngyözünk erősen homlokból, mert 37 fok van. Augusztus 25, 26, 27, 28, 29, 30, 31. Pontosan egy hét, amely semmi másról nem fog szólni, mint hogy sikerül-e elfogadható kinézetűre pofozni azt a romhalmazt, amely jelenleg a keretünk.

Nem szívesen lennék most Wenger helyében, bár elsőre vonzónak tűnik a gondolat, hogy körülbelül 80 millió fonttal a zsebemben rúghatnám be a játékos-szupermarket ajtaját. A probléma ott kezdődik, hogy lassan zárnak a pénztárak, így hiába van ennyi lóvém, nincs időm kiválogatni a minőségi árut a polcok legtetejéről. Ezt felismerve vagy bedobálok a kosárba minden szart, ami a kezem ügyébe kerül, és rohanok vele a kasszához, vagy kikullogok üres kézzel, és közlöm a kint várakozó, éhes és dühös szurkolókkal, hogy nincs hús, de legalább a pénz megmaradt. Egyik sem üdvözítő megoldás, de Wenger és a klub nagyjából ebben a helyzetben találja most magát. Ezen felül küzdenünk kell az idióta UEFA újabb büntetése ellen, meg kell birkóznunk a sérültek hiányával, meg úgy egyáltalán a keret hiányosságaival. Mindennek tetejébe pedig itt van a ma esti, sovány előnyről induló BL-visszavágó, amit biztosan átrakatnánk egy másik időpontra, ha lenne ilyen lehetőség. A kiesés következményeibe belegondolni is rossz, mégsem akad sok Arsenal-drukker, aki ne tette volna meg.

Fabregas eligazolásával egy újabb korszak zárult le az Arsenal történelmében. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az elmúlt évek nem éppen a sikerről szóltak, bár ez többnyire nem az ex kapitányon múlott. Rajta kívül még számos játékos távozott, vagy fog távozni a nyár maradék két hetében. Eddig Clichy, Denilson és legutóbb sajnálatos módon Emmanuel Eboue. Várható még Almunia, Bendtner és Nasri távozása is. Szóval Wengernek ismét egy teljesen új csapatot kell építenie, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog neki. Az elmúlt években folyamatosan probléma volt, hogy a valóban minőségi játékosokból álló kezdőcsapat mögött csak 2-3 tartalék volt, akikre igazán lehetett számítani, akik beállásukkal minőséget tudnak vinni a játékba. Mára ott tartunk, hogy nem csak a kispad, hanem jóformán a kezdőcsapat is tele van lyukakkal. Szóval alig 2 hét áll Arséne Wenger rendelkezésére, hogy olyan játékosokat hozzon a klubhoz, akik olyan képességekkel rendelkeznek, hogy szemmel látható változást tudnak hozni a csapat játékába. Viszont a szezon már elkezdődött, és ma este egy roppant módon fontos mérkőzésre fog sor kerülni az Emirates stadionban. A BL selejtező első felvonásán az Udinese látogat Londonba, és a hétvégi meccset figyelembe véve bizony van félni valónk, pláne hogy van Persie is eltiltott.

Furcsa állatfaj a szurkoló. A 3 héttel ezelőtti odavágón jöttem rá, mennyire igaz ez rám is. Átadjuk életünk, lelkünk egy kis részét valami tőlünk teljesen függetlennek, abban a reményben, hogy az, teljesen ingyen majd ad valami örömöt. Mástól, még csak nem is egy kézzelfogható élőlénytől, hanem egy „organizmustól” várjuk, hogy boldoggá tegyen, megörvendeztessen. De ez így nem is igaz. Nem örömöt várunk: egyszerűen csak érzelmet. Hányan ismertétek már fel, mennyire ki vagytok szolgáltatva választott klubnak azt illetően, hogy milyen kedvvel keltek fel aznap? Ahogy akkor helyben leírtam, nem volt semmilyen pozitív bumm a lelkemben a kiharcolt győzelem után. De amikor végre aludni tértem, azon vettem észre magam, hogy mosolygok. Akárhogy is igyekeztem egyenesbe görbíteni a számat, mert vigyorral nehéz ám elaludni, nem ment. Úgy állt vissza az arckifejezésem, mintha csak az volna a természetes állapota. Másnap reggel szintén semmi extra, csak amikor valóban felébredtem végre, a kávé is hatni kezdett, éreztem valami sajátos, semmihez sem hasonlítható megnyugvást, csendes magabiztosságot, és ha nem is tudatosan, de világos volt bennem miért. Különlegesnek éreztem magam, mert este nyert a csapatom. És akkor szakadt rám az említett felismerés: "Boy, am I fucked!"

Értékelő rovatunkban szemügyre vesszük játékosaink minden megmozdulását, és teljesítményüket számokra váltjuk be. Szemünk elől még Denilson sem bújhat el. Na de nem csak kritizálunk, hanem dicsérünk is. Itt mindenki megkapja azt, amit megérdemel. Mi nem vagyunk futballszakértők, szigorúan szurkolói szemmel nézünk mindent, és ha esetleg olyat veszünk észre, amit más nem, akkor legalább egy hétig dagad a mellünk. Lapozás után játékosaink Barcelona elleni teljesítményét pontozzuk le vagy fel.

Sokáig tanakodtunk szerkesztőségileg, hogy vajon mit és hogyan írjunk ez elé az összecsapás elé. Hogy tudnánk-e olyan cikket írni, aminek segítségével elkerülhetjük azokat a kommenteket, amikkel évek óta tele van az internet, gyakorlatilag témakörtől függetlenül. Hogy a Barcelona fényezésén kívül vajon léteznek-e olyan tartalmú mondatok, amik nem váltják ki azokat a reakciókat, amelyeknek már a gondolatától is önálló életre kel a bélrendszerünk. Sajnos rá kellett jönnünk, hogy lehetetlen feladat áll előttünk, így a megvalósítására tett erőfeszítéseket lesöpörtük az asztalról.

A Barcelona játékáról, valamint a játékosairól már minden szépet leírtak előttünk, s mivel a vész elkerülhetetlen, úgy döntöttünk, hogy csak a biztosat vállaljuk be, magyarul lesüllyedünk arra a szintre, ahol kizárt, hogy győzzünk, hiszen embertelen méretű rutinnal fogjuk magunkat szembeállítani. Igen, jól érzed, kedves nem Barca szurkoló, olyan gondolatokat fogunk jelen cikkben megfogalmazni, ami elég régóta nyomja az oldalunkat, s amiket Te is kimondanál, ha nem lenne a katalán csapat annyira nagyszerű…

Az Arsenal történelmének első BL döntőjét soha nem fogjuk elfelejteni. Nem sokszor tudtuk újranézni azt a kilencven percet, mert az űr ott tátong a szívünkben. Csupa megválaszolatlan kérdés bolyong a fejünkben. Jól döntött Lehmann? Pirest kellett lehozni? Bergkamppal a pályán más lett volna a helyzet, miért nem cserélte be őt Wenger? Hol rontottuk el? Mi lett volna, ha…? Csak rázzuk a fejünket és szomorúan mosolygunk. De akkor újra és újra visszatér egy kérdés a kobakba: Henry megnyerhette volna nekünk ezt a kupát is? Mert annyi, de annyi sikert köszönhetünk az örök gólzsákunknak, és csak ez az egy hiányzott. Hiányzik most is, Ő is és a serleg is. Kurvára. Kezünkben fogtuk már az egyik fülét, keményen megdolgoztunk érte, makulátlan mérleggel bemasíroztunk a döntőbe, ahol emberhátrányban vezetést szereztünk, és Henrynek lasztija volt a 2-0-hoz. Olyan helyzetbe került a 70. percben, amire mindig is vágyott. Most az egyszer kihagyta, pedig általában kíméletlenül értékesítette az ilyen gólszerzési lehetőséget. Nem sikerült.