Az időkapszula egy olyan tartály, amelyben régi idők tárgyai találhatók, vagy információ régebbi időkből. Egyfajta kommunikációnak tekinthető a jövővel. Az időkapszulákat általában valamilyen jeles esemény alkalmával, ünnepség kíséretében helyezik el (elássák vagy bebetonozzák), például Világkiállítás, alapkőletétel, hogy aztán a (közeli vagy távoli) jövőben kinyissák. Nem minden időkapszula szándékos, néhányan a Pompeji maradványokat is időkapszulának tekintik. Az "időkapszula" kifejezés (time capsule) 1937 óta használatos, de az ötlet valószínűleg egyidős magával az emberi civilizációval.

Évek óta mondom, hogy meg kellett volna Artétát! Miért nem cseréltünk hamarabb? Theo egyetlen ziccert sem fog berúgni jövőre! Soha nem nyerünk kupát! A Dortmund simán nyeri a csoportkört! Miért nem 442-t játszunk? Vegyünk már egy csatárt, meg egy kapust! Adjuk már el Ramseyt! Robin úgyis lesérül! Wenger nem vesz kettő játékosnál többet egy nyáron! Nincs középső védőnk, Koscielny béna! A sp?rs előttünk fog végezni, vagy még ki is eshetünk! Parkert miért nem vettük meg?

Ugye ismerős? Vasárnap a helyszínen a kezdő sípszó elhangzása előtt mindenki kapott egy a PL 2012/13-as szezonjára vonatkozó kérdőívet - főleg az Arsenalra irányultak a kérdések. A válaszokat összegyűjtöttük, és Hajnink két keze munkájával készített dobozba helyeztük, majd azt a Pause emeletén ásott három méter mély gödör fenekére helyeztük el egy esztendőre. 365 nap múlva az időkapszulánkat kinyitjuk és nagyokat röhögünk a válaszokon és egymáson.

Lapozás után feltárjuk a kérdéseket a meg nem jelentek előtt is, aki szeretne válaszolni rájuk, tegye meg, jövőre a kiértékelésbe belevesszük! Természetesen a legjobbak értékes nyereményben részesülnek!

A WBA legyőzésével megszereztük a hőn áhított harmadik helyet, és egyúttal megtartottuk 1 pontos előnyünket a Spurs előtt, tehát idén is volt St. Totteringham’s Day, zsinórban tizenhetedik alkalommal - utoljára 1994/95-ben maradt el az ünnep. Bár ezt csak utólag tudtam meg, és számunkra kevésbé érdekes, de máshol is volt dráma bőven a Premier League utolsó fordulójában, a kant végül bajnok lett, a magyar kapusoknak meg pocsék napjuk volt. Nem úgy, mint a magyar gúnároknak, akiknek egy jelentős és hangos csoportja csatlakozott hozzánk erre a délutánra. Dolgoztak a májak, esővíz helyett sör folyt az Andrássy úton (szó szerint), hajszálak őszültek meg, torkok rekedtek be, de erőfeszítéseinket siker koronázta (meg enyhe másnaposság). Nehéz lesz szavakba önteni a vasárnapot és benne a meccset, de megpróbálkozom vele.

Büszkeséggel vegyes izgalommal várom a WBA elleni meccset. Büszkeséggel, mert ahogyan ez a csapat tetszhalott állapotból felküzdötte magát abba a pozícióba, amiben most van, az csodálatra méltó. Izgalommal, mert számunkra 2005/06 óta nem volt ehhez hasonló tétje az utolsó bajnoki fordulónak - ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy most is hozni fogjuk a St. Totteringham’s Day megünnepléséhez szükséges eredményt. Mert nem lehet másképp, és mert megérdemeljük. Sokszor két kézzel esnénk Wenger torkának, amikor elkerülhetetlenül bedobja egyik kedvenc szállóigéjét, miszerint a BL-indulás felér egy kupával, de most igaza van. Az idei harmadik hely nekünk olyan lesz, mint egy trófea, méghozzá az értékesebb fajtából. (Egészen biztosan értékesebb, mint a Pool hősies győzelme a Cardiff City ellen a Mikiegér-kupa döntőjében, de ezt most hagyjuk.) Bárki bármit mond, a PL mezőnye idén bombaerős volt. Aki erre a szemét forgatja, annak jusson gyorsan eszébe, hogy a BL-döntős, a Barcát röhögve, 10 emberrel és Torres-góllal (a végső megalázás) kiejtő Chelsea valószínűleg a hatodik helyen fog végezni. Szinte biztosan meg fogja őket előzni a tudatos munkával felépített Newcastle, az (urambocsá) sokáig bajnokesélyes Spurs, aki meg tudta szorítani az európai szinten is kiemelkedő manchesteri csapatokat (az EL nem számít, ott egyetlen, magára valamit is adó klub sem akarja sokáig égetni magát), és persze mi. Ilyen kőkemény és kiélezett versenyben a bronz többet ér, mint a spanyol és olasz bajnoki cím együttvéve, megspékelve három Aranylabdával, úgyhogy lesz mire vernünk a fas mellünket vasárnap a hármas sípszó elhangzása után, kedves szurkolótársaim.

Félelemmel teli undorral várom a WBA elleni meccset. Lassan végig nézek az utolsó hónap eredményein, és komolyan felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek érdemelnének Bajnokok Ligája indulást? A legutóbbi négyből 0, azaz nulla meccset nyertek meg ezek a piros-fehérbe öltöztetett félkegyelműek. Olyanok oktattak minket hazai pályán, mint a 8 hónapig alibiző Wigan, meg az újonc Norwich. Közben annak a Chelseanek sem sikerült gólt lőni, amelyiknek hazai pályán négyet vágott a Liverpool. Értitek, a Liverpool. Közben véletlenül rápillantok az augusztusi és a januári eredményeinkre, és szép lassan elfog egy kellemetlen hányinger. Egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy ennyire nulla teljesítménnyel mégis hogyan maradhatott esélyünk a dobogós hely megszerzésére az utolsó forduló előtt. Ha a világ legerősebb bajnokságában játszanánk, akkor végig ki sem mozdultunk volna a kieső helyekről. Még szerencse, hogy itt a Bajnokok Ligája helyekért is olyan csapatok harcolnak, mint az örök vesztes Tottenham, meg a pár éve még kieső olcsó négerekkel felturbózott Newcastle.

...akkor semmitől. 15 perc a világ legcsodálatosabb futballklubjáról. Isten hozott a Mennyországban!

Na, jó, ez gonosz volt, itt szemmel láthatóan szerelemről van szó. Az alábbi felvétel múlt szombaton készült az Emirates előtt, ahol az egyébként Arsenal rajongó Luke McQueen nyilvánosan kért bocsánatot ex-barátnőjétől egy régi Tottenham mezben (kockáztatva azt, hogy esetleg arcon csapják), aki azért dobta ki nem olyan rég, mert a jó Luke megcsókolt egy másik lányt egy buliban. Becsületére váljék, ezt állítólag másnap be is vallotta a lánynak, de ez sem menthette meg attól, hogy a csaj lapátra tegye (mindezt egyébként a srác írta a Youtube-on).

Hogy a megbántott Sarah mit reagált az esetre, arról nincsenek információink, de több mint valószínű, hogy a remake videók el fogják lepni a netet pár napon belül, s lesz köztük jó pár kevésbé kedves. A 15 perc hírnév mindenesetre megvolt, mondhatnánk azt, hogy  szép volt Luke, bátor vagy, de azért egy Sp?rs mezt felvenni... Jobb embert érdemelsz, Sarah! Itt van például Imre...

Amikor a Spurs elleni meccsen 5-2-es vezetésnél, hosszú kihagyás után pályára lépett Carl Jenkinson, a délután egyik legnagyobb üdvrivalgása (nem kis szó) és „Ágyús a pályán!” kiáltások sora köszöntötte - legalábbis a Pause-ban, ahol addigra régen elszabadult a pokol. Ezt követően a lefújásig minden megmozdulása hasonló reakciót váltott ki. Pechjére Carl éppen akkor dőlt ki, mikor Sagna sérülése miatt lett volna helye a kezdőben, és visszatérése óta mindössze pár percet töltött a pályán (talán majd vasárnap), de az előbbi kis jelenet tökéletesen illusztrálja a felé áradó jóindulatot és bizalmat a szurkolók részéről. Ha van valami, ami jobban megdobogtatja a szívünket annál, mint mikor egy saját nevelésű fiatal játékos betör az első csapatba, akkor az az ő sztorija. Jenks ugyanis valóban egy közülünk, egy Arsenal-fanatikus, és ezt leigazolása óta tudjuk. Mindannyiunk álmát éli, amikor kifut a pályára piros-fehér mezben, így aztán duplán szorítunk neki, és a kezdeti bizonytalanságok után szerencsére úgy tűnik, hogy bőven van jövője ebben a csapatban.

Az áprilisi Arsenal magazin beleásta magát Carl ágyús-múltjába, és nem csak őt, hanem édesapját, Steve-et is kikérdezte, aki annak idején először vitte el fiát a Highburybe. Ennek az interjúnak a fordítását olvashatjátok lapozás után.

Az egyikük 900. mérkőzésére készülődik az Arsenal kispadján. A másiknak, aki végig ott ült mellette (kivéve azt a nem elhanyagolható számú alkalmat, amikor Arsene a lelátóra volt száműzve), minden bizonnyal ez lesz az utolsó hazai meccse, ahol valamilyen hivatalos minőségben segítheti a klubot. Már tavaly felmerült, hogy esetleg befejezi, de akkor sikerült rábeszélni, hogy maradjon még egy szezont. Wenger is lenyilatkozta, hogy nem tudna mit kezdeni segítője nélkül, aki részben egy makacs térdprobléma miatt kénytelen most otthagyni az edzőpályát. A Norwich elleni meccs minden körítés nélkül is éppen eléggé fontos, de a ma délután (és a beharang) egy része Pat Rice-ról fog szólni, aki 44 év után szögre akasztja a rövidnadrágot.

Amíg Spanyolország legnagyobb városaiban már vélhetően levették a pengéket a boltok polcairól, nehogy váratlanul megcsappanjon a világ két majdnem legjobb csapatának (Európában is) indokolatlanul túlméretezett szurkolótábora, addig Angliában olyan kiélezett harc folyik az első 4 hely megszerzéséért, amilyennek a fent említett mediterrán állam évek óta nem volt szemtanúja, de legalább ott is tudnak idény közben északról sztrímelni 1-2 valóban élvezetes mérkőzést, persze csak addig, amíg nem kapnak Internetadót ők is a pofájukba, aztán majd rázhatják unalmukban a Mallorca meccseire, s akkor az idei BL döntőt egy mondattal le is tudtuk, amihez - mi is tudjuk, kicsi eltévedt majompalánták - az Arsenalnak megint nem volt túl sok köze.

Ha már így külsővel felrúgtuk a fikabilit, természetesen nem mehetünk el szó nélkül mai ellenfelünk mellett sem, meg aztán úgyis megszokhattátok már, hogy köcsögök vagyunk. A Stoke története során eggyel kevesebb bajnoki címet nyert, mint ahány metszőfog látható a fenti képen, s habár piros-fehér színkombóban pompáznak ők is, de arról azért mindannyiunknak lehet némi fogalma, hogy futball szempontjából nem ők azok, akik a kisujj kimutatásával hörpintik fel a kávét. A mai idegenbeli mérkőzés pont annyira hiányzik az utolsókat rúgó Arsenalnak, mint pikkelysömör a hónaljba, de mielőtt még halálra rémülnénk annak gondolatától, hogy Denílson jövőre akár újfent játszhat ellenük, szögezzük le gyorsan: Papa még mindig csak egy van. Főleg azért, mert eddig benne még nem találtak katalán DNS-t, bár cikkekben bővelkedni fog az idei nyár is. Hajtás után kong a harang...

Amire mindig is büszkék voltunk a blog indulása óta, az nem más, mint a közösség, amit teremtettünk. Az Útwenger ma már nem csak egy blog, ahol néhány agyament magát szakértőnek beállítva próbálja megmondani, hogy az a tuti, amit ők gondolnak. Ma már rendszeresek a fergeteges hangulatú közös meccsnézések, amelyekre néha 40-50 ember is ellátogat a Pause-ba. Nemrég pedig odáig jutottunk, hogy Pádár úr felajánlotta a szerkesztőségnek és a közösség keménymagjának, hogy ugyan töltsünk már el egy hétvégét Nagymaroson az ő vendéglátásában. Természetesen a két napos program legizgalmasabb része nem a Chelsea elleni mérkőzés volt, hanem az azt követő események. A folytatásban kiderül, hogy Görgey Artúr vagy Deák Ferenc volt korának Arséne Wengere, hogy a Sp?rs egy szimpatikus kiscsapat, párhuzamot vonunk az Arsenal és a BKV között, illetve előkerül egy 10 évvel ezelőtti szomorú történet, valamint  kiderül, hogy egy maréknyi Arsenal szurkoló nyerte meg a Real Madridnak a bajnokságot. 5 téma, 5 szurkoló a bogrács mellől.

A tegnapi nap folyamán Robin van Persie-t választották az év játékosának a legfelsőbb angol pontvadászat idei kiírásában, teljesen megérdemelten és minden kétséget kizáróan, melynek az egész Ágyús társadalom rendkívül örvend. Liam Brady, Dennis Bergkamp és Thierry Henry (2x) után ő negyedik Arsenal játékos, aki ezen rangos díjat elhódította, s ha bár az utóbbi meccseken kissé fásultnak tűnik a holland virtuóz, de természetesen örömünket és büszkeségünket ez nem csillapítja.

Hajtás után gólok, az idei 10 legszebb a félistentől, persze pontosan tudjuk, hogy hátra van még 3 mérkőzés, így egy picit olyan célzattal is születik ez a poszt, hogy az idény végeztével újabbakat tehessünk bele, teljesen átrendszerezve az akkori 10-es listát. Válogatni nem volt könnyű, hiszen számtalan szép és fontos találatot szerzett emberünk, szóval a sorrend tetszőlegesen felcserélhető vagy helyettesíthető, kinek kedve és szájíze szerint...

(A Pixterért előre is elnézést kérünk, tudjuk, hogy külföldi IP-ről nem éppen a legjobb, volt a blognak Vimeo-s profilja is, csak aztán érkezett Mr. Premier League...)

Szeptemberben kibontottuk a Karácsonyi ajándékokat, és az azt következő hetekben kizárólag kérdőjelek tükröződtek vissza Ágyús szemeinkből beszélgetések közben. Ízlelgettük az érkezők neveit, képzeletben feltettük őket a pályára 442, 433, 451 formációban, kihúztuk szélre Gervinhot, Artetát középre valahova, Mertesacker magasságát méricskéltük és elképzeltük felhőfejeseit. Mélyebben néztük az első összecsapásokat, mint valaha, valaki okosabb lett, valaki meg csak pislogott. Közben a sorsolást is magunk elé vettük, számolgattunk, ahogy egy jó szurkoló teszi. Sokan ültünk a székekben és gondolkoztunk, mi lesz itt idén? Körülbelül egy dologban sikerült közös nevezőre jutnunk: idén csípjük el az első négy hely egyikét (azaz a negyediket), hogy jövőre ismét a legnevesebb nemzetközi kupában indulhassunk. Wenger ugyanezt fogalmazta meg és ismételte el az újságírók kérdésére százszor.

Idióta az idei szezon, a jóslatok nagy része nem vált valóra, szilvesztert a negyedik helyen ünnepeltünk, majd jött a fekete leves. Ráadásul a szerepek megfordultak, én lettem óvatosabb a jó eredmények láttán (Peet azért még vezet), míg többen soha nem látott optimizmussal tekintettek a jövőbe.

Személy szerint én a nagy menetelés elején azt kívántam, hogy a Wigan elleni győzelemmel kerüljünk olyan helyzetbe a Chelsea elleni londoni rangadó előtt, hogy reális esélyünk legyen a korábbi álmunk megvalósításához. Annyiból igazam lett, hogy nagyon fontos lesz a Kékek elleni összecsapásunk és győzelem esetén továbbra is saját kezünkben lesz a sorsunk. Most is ott van, de tarkónkon érezzük az üldöző sereg leheletét. Egyetlen egy dolgunk van: begyűjteni a 3 pontot és továbbra is kizárólag előre tekintve felemelt kézzel a középső ujjunkat mutatva tudatni az ellenfelekkel, hogy Londonban mi vagyunk a istenkirálycsászárok!

Vajon mi akadályozhatja meg szeretett csapatunkat abban, hogy a mai mérkőzést behúzzák? - hajtás után erre keressük a választ.

???

Minden klub életében vannak szomorú évfordulók. Az Arsenalnak szerencsére nem jutott Münchenhez, Hillsborough-hoz, vagy a Heyselhez hasonló tragédia, de március utolsó napja egy kicsit minden évben szomorkás lehet számunkra. 2001-ben ezen a napon hunyt el Rocky, azaz David Rocastle, egy szurkológeneráció örökös kedvence, akinek a nevét - dalba foglalva - a mai napig hallani lehet meccsnapokon több ezer torokból. Nincs olyan szurkolói blog, amelyik ezen a napon ne emlékezne meg a klub történetének erről a kiemelkedő alakjáról. Tavaly, létezésünk első évében, mi sem mulasztottuk el az évfordulót, de az akkori poszt sajnos egy kicsit last minute volt, és úgy gondolom, hogy Rocky személye és karrierje egy részletesebb írást is megérdemel. Ez következik tehát - David Rocastle emlékére.

Everton kipipálva, jöhet a kötelező győzelem mérkőzés a Villa ellen, ilyen pedig az angol labdarúgásban nincs, mint tudjuk. Már csak kilenc mérkőzés van hátra, kevés lehetőség van javítani, ezért is kell nyernünk ma. Az Emirates közönsége még ötször látja a fiúkat kifutni a tükörsima, kifogástalan minőségű gyepre (igazából tízszer, mert a második félidőben is kifutnak), az eredményeknek köszönhetően ismét telt ház várható, Wenger a jegyek eladásából származó bevétel jelentős részét már el is költötte, Podolski szinte a zsákban van már a nyár első igazolásaként. Kicsit furcsának tartom, hogy mindenki a nyári csereberékkel foglalkozik, még maga a mester is, a .com legfrissebb szalagcíme: ‘We want quality not quantity in the summer’. Közben az EU-tól Joaquin Almunia, az UEFA-tól Michel Platini állt ki a nyilvánosság elé, hogy közölje: a Financial Fair Play (FFP), azaz a gazdasági sportszerűséget célzó UEFA-szabályozás nem ellenkezik az uniós joggal, így bevezethető. Mielőtt elkalandozna mindenki figyelme, koncentráljunk a mai összecsapásokra, mert ismét mi lehetünk a forduló nyertese, de ehhez be kell gyűjtenünk a három pontot. Ha ez sikerül, akkor a 7. bajnoki meccsünket nyerjük meg zsinórban. Erre utoljára még 2007 őszén volt példa.

Tiszta szívvel, bátorsággal - minden így kezdődött. Akkor Wenger mellé álltam, maratont hirdettem - eddig bejött. A szezont szakaszokra bontottam, ahogy a 42 kilométert szokták a hosszútávfutók. Csúnyán beragadtunk a rajtnál, néhányan a sarkunkra léptek. Cipőt váltottunk és elkezdtünk felzárkózni, mindent kifacsartunk magunkból, hogy megpillantsuk az élbolyt, sokáig a hetedik helyen döcögtünk, lépésről lépésre közelítettük meg az előttünk állókat futókat. Mire a naptár 2012-t mutatott, váratlanul a negyedik helyen találtuk magunkat, de piszkosul elfáradtunk, holtpont következett. Visszaestünk, nem várt könyökök a bordában, szúrt a tüdőnk, légszomjban szenvedtünk, kapkodtuk a levegőt és elkezdett esni az eső. Majd jött Arséne és olyan négy fordulót láthattunk, ahol úgy használta fel tapasztalatát, ahogy Ayrton Senna azon a bizonyos esős futam egy bizonyos körében.

Eltelt huszonnyolc forduló, ismét a negyedik helyen futunk. Ráadásul a bajnokság azon szakaszába érkeztünk, amikor az olimpián a maratonisták meglátják a stadiont. Oda kell befutni, de minden optikai csalódás ellenére a stadion nagyon messze van.

...avagy ha nincs tehetség, pótold mással!

Kizuhantunk a Béelből a milánói pusztulat ellen, már az odavágón aláásták terveinket, de hamar megemésztettük. Majd kicsit örömködtünk a Chelsea miatt, amint megmentette a futball ködös hazájának böcsületét a nemzetközi porondon. Ezt követően kárörömmel konstatáltuk, hogy Nasriék valószínűleg ugyanannyi kupát nyernek idén, mint mi. A gyenge Unitedet meg mi sem méri jobban, minthogy a Bilbao kétszer is egyértelműen jobb volt náluk.

Időközben már le is zajlott a Bajnokok Ligája következő körének sorsolása is. Minden napilap és website  arról fröcsög, hogy végre létrejöhet az APOEL-Benfica álomdöntő. De mi azért foglalkozhatunk a jóval esélytelenebb csapatokkal is (mint ahogy mindig tesszük az Arsenal esetében)! Előtérbe kerül hát legyőzött legyőzőnk, betekintünk a kulisszás hajtóművek mögé.