Félelemmel teli undorral várom a WBA elleni meccset. Lassan végig nézek az utolsó hónap eredményein, és komolyan felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek érdemelnének Bajnokok Ligája indulást? A legutóbbi négyből 0, azaz nulla meccset nyertek meg ezek a piros-fehérbe öltöztetett félkegyelműek. Olyanok oktattak minket hazai pályán, mint a 8 hónapig alibiző Wigan, meg az újonc Norwich. Közben annak a Chelseanek sem sikerült gólt lőni, amelyiknek hazai pályán négyet vágott a Liverpool. Értitek, a Liverpool. Közben véletlenül rápillantok az augusztusi és a januári eredményeinkre, és szép lassan elfog egy kellemetlen hányinger. Egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy ennyire nulla teljesítménnyel mégis hogyan maradhatott esélyünk a dobogós hely megszerzésére az utolsó forduló előtt. Ha a világ legerősebb bajnokságában játszanánk, akkor végig ki sem mozdultunk volna a kieső helyekről. Még szerencse, hogy itt a Bajnokok Ligája helyekért is olyan csapatok harcolnak, mint az örök vesztes Tottenham, meg a pár éve még kieső olcsó négerekkel felturbózott Newcastle.

Minden úgy kezdődött, hogy az ős NST blog posztjai alatt verbálisan téptük egymás idegeit egy-egy nick mögé bújva. Nem sokkal később a billentyűzetet felcseréltük a focitornák zöld gyepére, a jorky-s esték majdnem zöld majdnem gyepére, és a nevekhez arcok, gólok, esernyők, kötények kapcsolódtak. Egyetlen dolog nem változott: a töménytelen szaktudás, szakértés, és a röhögés. A 2 dimenzióból hármat varázsoltunk, s ezt az ún. hagyomány számunkra kezdettől fogva fontos volt, és a sok közös meccsnézéssel, bográcsozással igyekszünk azóta is tovább vinni. A mai napig 3D-s blogolást végzünk, most pedig emeljük a tétet...

...akkor semmitől. 15 perc a világ legcsodálatosabb futballklubjáról. Isten hozott a Mennyországban!

Hiányzol. Hiányzol, mert mindig is hiányoztál. Már magam sem tudom, hogy pontosan miért, annyi mindent jelentettél nekem akkor. Fogalmam sincs, mert ez hiányérzet azóta csak hatványozódott. Kicsit olyan, mintha már nem élnél, mintha már én sem élnék teljesen, úgy igazán. Egyszer minden véget ér, az élet viszont megy tovább, mondják, kik okosabbak, de most nincs, s már akkor sem volt igazuk. Halad tovább, valóban, de nem úgy, mint amikor te egyengetted, nem olyan gördülékeny, nem olyan mennyei, nem olyan magától értetődő, hogy mennünk kell tovább, hogy nem állhatunk meg. Ugyan akkor még fiatal voltam, de sokat tanultam tőled. Idő kellett, hogy felnőjek, picit hosszúra nyúlt ez a folyamat, így a tanultakat nem alkalmazom olyan rég, de tudom, hogy tőled lestem el.

Nem alakult úgy az életem, ahogy szerettem volna, valójában nem tartok még sehol, nem vagyok olyan tökéletes, mint te, s ha meggebedek sem leszek soha annyira kifinomult, annyira vérprofi. Próbálkozom, de akkor sokkal jobban ment, mikor hétről hétre megmutattad, miként is kell ezt művelni. Felépítettél egy képet a fejemben arról, hogyan is akarok élni, megnyilvánulni, viszonyulni másokhoz, hogy milyen leszek akkor, ha majd nagy leszek. Igazából együtt nőttünk fel, a szemeim előtt váltál legendává, pótolhatatlanná, rám pedig várt a nagybetűs, ahol már közel sem tűnt minden annyira magától értetődőnek, mint ahogy tőled láttam. Akkor kezdtelek el csak igazán értékelni, holott fokozni már nagyon nem lehetett ezt. De neked ez is sikerült.

Zagyvaság, amit beszélek, tisztában vagyok vele. De nem vagyok hajlandó lemondani rólad, sőt, felnőni sem vagyok hajlandó. Nekem kell egy hős, ahogy minden gyereknek. Kell az az áhítat, amivel néztem rád. Folyamatosan szükségem van rá. Tudnod kell, hogy ennek hiányát nagyon nehéz elfogadni, könnyen megszoktam a jót, mert tudtam, hogy tőled mindig megkapom. Kérni sem kellett, minden nap olyan volt, mintha születésnapom lenne. Ma pedig neked van, téged ünneplünk, ma is, és még mindig. Mondanám, hogy köszönöm, de nem teszem, tudom, hogy visszautasítanád. Azért sem adok hálát senkinek, hogy oxigénhez juthatok, egyszerűen bután nézne ki, igazad van. De viszem tovább, amit tőled kaptam, s várlak vissza, hogy együtt arathassuk le a babérokat. Nem történhet másként, mindketten tudjuk. Kérlek, vigyázz magadra...

Ölel igaz barátod,

Arsenal

Bővebben itt.

Na, jó, ez gonosz volt, itt szemmel láthatóan szerelemről van szó. Az alábbi felvétel múlt szombaton készült az Emirates előtt, ahol az egyébként Arsenal rajongó Luke McQueen nyilvánosan kért bocsánatot ex-barátnőjétől egy régi Tottenham mezben (kockáztatva azt, hogy esetleg arcon csapják), aki azért dobta ki nem olyan rég, mert a jó Luke megcsókolt egy másik lányt egy buliban. Becsületére váljék, ezt állítólag másnap be is vallotta a lánynak, de ez sem menthette meg attól, hogy a csaj lapátra tegye (mindezt egyébként a srác írta a Youtube-on).

Hogy a megbántott Sarah mit reagált az esetre, arról nincsenek információink, de több mint valószínű, hogy a remake videók el fogják lepni a netet pár napon belül, s lesz köztük jó pár kevésbé kedves. A 15 perc hírnév mindenesetre megvolt, mondhatnánk azt, hogy  szép volt Luke, bátor vagy, de azért egy Sp?rs mezt felvenni... Jobb embert érdemelsz, Sarah! Itt van például Imre...

A nagy happening tervezgetése közben, egyre kevesebb a posztunk, és igazából nincs is min csodálkozni. Ebben a szezonban megjártunk mennyet és poklot, nem egyszer egyetlen mérkőzés lefolyása alatt, természetes, hogy fáradt már érzelmileg az egyszeri gúnár, és már csak az istenes gőzkieresztésre (mindenki saját szája íze szerint) koncentrál. Mint ahogy az is megszokott már gondolom tőlem, hogy a csapattól távol álló dolgokról írok, de ma estére olyan esemény van készülőben, amit nem lehet még semlegesként sem figyelmen kívül hagyni. Idén a spanyol csapatok toronymagasan dominálták az európai kupasorozatokat, hogy aztán még magasabb visszhanggal zuhanjanak ki a rangosabb torna elődöntőjében, és kicsit neurotikus, de mindenképp izgalmas megmérettetésekben jussanak a „kistestvér” döntőjébe.

Amikor a Spurs elleni meccsen 5-2-es vezetésnél, hosszú kihagyás után pályára lépett Carl Jenkinson, a délután egyik legnagyobb üdvrivalgása (nem kis szó) és „Ágyús a pályán!” kiáltások sora köszöntötte - legalábbis a Pause-ban, ahol addigra régen elszabadult a pokol. Ezt követően a lefújásig minden megmozdulása hasonló reakciót váltott ki. Pechjére Carl éppen akkor dőlt ki, mikor Sagna sérülése miatt lett volna helye a kezdőben, és visszatérése óta mindössze pár percet töltött a pályán (talán majd vasárnap), de az előbbi kis jelenet tökéletesen illusztrálja a felé áradó jóindulatot és bizalmat a szurkolók részéről. Ha van valami, ami jobban megdobogtatja a szívünket annál, mint mikor egy saját nevelésű fiatal játékos betör az első csapatba, akkor az az ő sztorija. Jenks ugyanis valóban egy közülünk, egy Arsenal-fanatikus, és ezt leigazolása óta tudjuk. Mindannyiunk álmát éli, amikor kifut a pályára piros-fehér mezben, így aztán duplán szorítunk neki, és a kezdeti bizonytalanságok után szerencsére úgy tűnik, hogy bőven van jövője ebben a csapatban.

Az áprilisi Arsenal magazin beleásta magát Carl ágyús-múltjába, és nem csak őt, hanem édesapját, Steve-et is kikérdezte, aki annak idején először vitte el fiát a Highburybe. Ennek az interjúnak a fordítását olvashatjátok lapozás után.

Van, amikor túlcsordul az ember érzelmileg. Van olyan is, amikor ugyanezt teszi az Unicum, meg a világ legszarabb vodkája, az Alaska. Imrével tegnap mindkét eseten túlestünk, de legalább fájt, s színtiszta férfiszerelemben vonyítottunk már a félidőben. Másfél perc után 1-0, régen látott szép góllal, ráadásul pont akkor kapcsoltunk be valami orosz sztrímet, s ilyenkor óhatatlanul is azt érzi egy szurkoló, hogy fasza, fel lehet készülni a kivégzése, kúúúrva jó lesz, ma rúgunk 117 gólt. Tölts még egyet, amúgy meg de mocskosul finom ez a ropogósra sütött, májjal töltött csirke felsőcomb, s brutális orgiába kezdenek az ízek a garatom környékén. De 10 perc múltán már inkább belefejelnék a villába a bal kezemben, mert nincs nálunk a labda, s érkezik az egyenlítő gól, méghozzá a buzibb fajtából, hogy aztán tényleg ne értsed, mi is történik. Eltelik még negyed óra, közben vihogunk a labdabirtokláson (elvileg nálunk van többet), s hát a poén nem döglik meg, mert milyen másik góllal fordítana az ellenfél, mint amelyik a saját védőnkön megpattanva esik át a polák felett a kapuba. Feltartott kezekkel szaladunk egy kört a lakásban, töltünk még egyet, nem baj, majd Wenger szétfejel két öltözőszekrényt a szünetben, második félidős csapat vagyunk. S 8 perc alatt meg is történik a fordítás a 80. perc környékén, Robint mint egy idomított fóka, úgy cuppantanánk le, de 5 perc után döbbent csend, majd 3-4 kimaradt ordító helyzet, fejrázás, köcsög élet, köcsög bíró, köcsög Norwich, köcsög szentek az égben, köcsög bálnák az óceánban, mert túl nagyok azok is, picsába velük.

És ez csak egyetlen mérkőzés volt az idei szezonból. Lapozás után faszkivan, 18-as karika, nem muszáj végigolvasnod, sem kommentelni, de ha mindenképpen be akarod írni, hogy ilyen és ilyen szurkoló vagyok, kérlek tedd meg, legyél pénisz, elférünk mindannyian.

Értékelő rovatunkban szemügyre vesszük játékosaink minden megmozdulását, és teljesítményüket számokra váltjuk be. Szemünk elől még Denilson Chamakh sem bújhat el. Na de nem csak kritizálunk, hanem dicsérünk is. Itt mindenki megkapja azt, amit megérdemel. Mi nem vagyunk futballszakértők, szigorúan szurkolói szemmel nézünk mindent, és ha esetleg olyat veszünk észre, amit más nem, akkor legalább egy hétig dagad a mellünk. Lapozás után játékosaink Norwich City elleni teljesítményét pontozzuk le vagy fel.

Tovább »