Továbbra is töretlen népszerűségnek örvend ez a rovatunk az olvasóink közt, főként Németh sporttársnál, aki második alkalommal jelentkezett nálunk, hogy firkantott pár gondolatot. Hajtás után jön Imre, mármint a kisebbik...

Egy csapaton belül elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció, az ún. közös nyelv. Az Arsenal esetében központi főnevek vannak, mint például az áttyityűd vagy a kvalityi, de hogy valójában mi lehet az a bizonyos közös nyelv, azt nehéz meghatározni. Nem úgy, mint az Útwenger olvasóinál, akik önmaguktól is rendkívül kommunikatívak. Ezzel a rovattal ezt a hullámot próbáljuk meglovagolni, így lapozás után ott lesz 6 kérdés, melyek csak Rád várnak...

A jelek szerint nemrég indított rovatunk komolyabb szintű népszerűségnek örvend a törzsolvasóink körében, hiszen egy újabb gúnárpajtásunk lepett meg minket egy ide vonatkozó poszttal. Hajtás után morphine komment-, sport- és italozótárs osztja meg velünk, miért is érzi azt, hogy a 2011-es augusztusi napfényében a bronz is szépen csillogna számára.

A Kötényblog szerzőjét ismerve tudom, hogy vannak olyan nők, akik képesek a létezésük döntő részét a focinak szentelni, s persze tudomásunk van olyan hölgyekről is, akik nem csak követik, de űzik is a világ legjobb sportját. Ez utóbbi azonban mindig is kétféle érzést fog kiváltani egy átlagos hímből, lévén a futball elvileg férfias sport, de mondhatjuk úgy is, hogy a legférfiasabb (bár ezzel a rögbi rajongói sosem fognak egyetérteni). A futball és a nők kapcsolata több szempontból is érdekes, s persze nem mentes az olykori rosszmájú megjegyzésektől, hiszen mikor egy nő értekezik a fociról, akkor előbb-utóbb mindenképp előkerül egy faszi, aki úgyis jobban tudja. Ami reméljük minden nőnek evidens.

A szurkolói lét kezdete ellenben nemtől függetlenül, a legtöbb esetben fiatalon történik, így aztán a leginkább azon kérdés furdalja a hímsoviniszta oldalunkat, vajon tényleg létezik-e olyan élethelyzet, mikor két tinédzser lány, kissé megszédülve az első gintoniktól, a kedvenc focistáján örömködik a diszkóban a bárpultnál, miközben a hangfalakból felcsendül Haddaway-től a varizlóv.

Nem ígérjük, hogy erre választ kaptok a hajtás után, viszont az első két rész megkérdőjelezhetetlen sikere után most újabb két gúnárcsajszi következik, mert hát mivel is ünnepelhetnénk még jobban a Sp?rs kitömését, mint 1-2 olyan lánnyal, akik szintén kiordították a gyomrukat a hétvégén. Lapozz, de csak érzéssel...

A Kötényblog szerzőjét ismerve tudom, hogy vannak olyan nők, akik képesek a létezésük döntő részét a focinak szentelni, s persze tudomásunk van olyan hölgyekről is, akik nem csak követik, de űzik is a világ legjobb sportját. Ez utóbbi azonban mindig is kétféle érzést fog kiváltani egy átlagos hímből, lévén a futball elvileg férfias sport, de mondhatjuk úgy is, hogy a legférfiasabb (bár ezzel a rögbi rajongói sosem fognak egyetérteni). A futball és a nők kapcsolata több szempontból is érdekes, s persze nem mentes az olykori rosszmájú megjegyzésektől, hiszen mikor egy nő értekezik a fociról, akkor előbb-utóbb mindenképp előkerül egy faszi, aki úgyis jobban tudja. Ami reméljük minden nőnek evidens.

A szurkolói lét kezdete ellenben nemtől függetlenül, a legtöbb esetben fiatalon történik, így aztán a leginkább azon kérdés furdalja a hímsoviniszta oldalunkat, vajon tényleg létezik-e olyan élethelyzet, mikor két tinédzser lány, kissé megszédülve az első gintoniktól, a kedvenc focistáján örömködik a diszkóban a bárpultnál, miközben a hangfalakból felcsendül Haddaway-től a varizlóv.

Nem ígérjük, hogy erre választ kaptok a hajtás után, viszont az első két rész megkérdőjelezhetetlen sikere után most újabb két gúnárcsajszi következik (meg holnap még kettő), mert hát mivel is ünnepelhetnénk még jobban a Sp?rs kitömését, mint 1-2 olyan lánnyal, akik szintén kiordították a gyomrukat a hétvégén. Lapozz, de csak érzéssel...

Közel a kilencvenhez, ősz hajkoronával és szakállal, kedvenc  hintaszékedben pipázva ülsz a ropogó kandallótűz mellett egy decemberi fagyos estén. Kutya alszik a szőnyegen, körülötted unokák játszanak, feleséged isteni almás-fahéjas pitével kínál, kapsz egy puszit is mellé a homlokodra. A jóleső, ismerős ajkak megdobbantják szíved, melegséggel telik meg lelked, a háttérben pedig felcsendül a PL hivatalos himnusza.  A kezdő sípszóig van még negyed óra, a stúdióban elemzik a két csapatot, rápillantasz a tabellára, nem változott az elmúlt forduló óta. A dobogóért vagyunk harcban, hazai pályán kötelező begyűjteni a három pontot. Az egyik csemete megkérdi: "Papa, te voltál már igazi meccset nézni?" Mosoly jelenik meg arcodon, köréd gyűjtöd egykettőre a lurkókat, és elmeséled életed első londoni utazását. Hajtás után Szabó Ádám beszél a 7-1-es élményéről. Utálunk ezért!

Gyakorlatilag óvoda óta a foci a mindenem, emlékszem, hogy komplett hétvégéket töltöttem a TV előtt apámmal, mindenféle meccset nézve. Az Ő kedvence az olasz foci volt mindig is, sose értettem miért, de én már 7-8 éves koromban is arra kértem, hogy kapcsoljon át az angol meccsekre. Nem emlékszem, hogy mikor láttam először játszani az Arsenalt, nem tudom azt se megmagyarázni, hogy mitől szerettem bele. Amiben biztos vagyok, hogy a 2006-os BL döntőt egyedül a szobámban néztem végig, 13 évesen. Amikor elkezdődött a meccs, tisztán emlékszem, hogy az a gondolat futott át az agyamon, hogy nem tudom eldönteni, melyik csapatnak szurkoljak, mindkettőt szerettem. Amikor Henry szabadrúgása után, emberhátrányban Campbell befejelte a labdát, mérhetetlenül boldog voltam, s sírva néztem végig, ahogy végül elveszítettük a meccset. 90 perc alatt lettem Arsenal drukker, egy elveszített BL döntő során, azóta se nyertünk semmit, miközben a másik csapat ez idő alatt megnyert mindent. Láttok párhuzamot?

Nem értek a focihoz, nem tudok fejből minden időpontot, minden eredményt, vagy hogy ki mennyit keres és mennyiért igazolt ide, nem tudom, hogy Henry vagy Bergkamp a jobb, és azt sem tudom megmondani, hogy mire lenne szüksége a csapatnak a sikerhez. De egy valamiben biztos vagyok, ez a csapat nem lenne az, ami, nélküle...

...Kerekes úr védőbeszéde, viccnek helye nincs.

Kedves Útwenger olvasók, a szerkesztőség készséges segítségén felbátorodva szeretnék ismét írni egy cikket a Kezem a mezen után.  A bloggerek hozzák az aktuális híreket, értékeléseket, így én, mint vendégszerző szeretnélek elkalauzolni benneteket a 80-as évek végére, egészen a 90-es évek közepéig, abba az időszakba, amikor „Magic Merse” Arsenal mezben riogatta az ellenfelek védelmét. Az idősebb drukkerek valószínűleg jobban ismerik őt, láthatták Ágyús mezben játszani, a koromból adódóan nekem ez sajnos kimaradt az életemből, ezért is ajánlanám a fiatal gúnárok figyelmébe is, hogy ismerjék meg a csapat régi nagyágyúját.

Jöjjön tehát Paul Merson, a klub egyik legendájának bemutatása! (Goonerz posztja)

Vajon a Real Madrid, vagy a MU drukkerei mit szólnának, ha kupák nélkül, de többtízmilliós pénzügyi plusszal zárnának éveken keresztül. Vagy mit szólna a Liverpool, ha az új stadionjuk olyan áron épülne fel, hogy el kell adniuk Gerrardot, Carraghert és még a fél csapatot. És Te mit szólsz mindehhez?!

ljungi88 vendégposztja, hajtás után máris folytatja...

Most jött el a pillanat számomra, amikor úgy döntöttem, megírom a vendégposztomat. Mélyponton vagyok a csapatot illetően. Nem világvége-hangulatról, nem is pesszimizmusról van szó. Inkább egy jókora keserűség-gombóc van bennem, némi csalódottsággal és kiábrándultsággal fűszerezve. Sok mindent lenyeltem már az elmúlt szezonban, legtöbbjét meg is tudtam emészteni, ha kellőképpen ittam rá. De jelenleg úgy tűnik, a tavaszi harakirink csak az előétel volt. Most foroghat a gyomrunk csak igazán! Na, csapjunk a lecsóba...

...Cleric sporttárs adja a hajtás után.

Üdv minden Útwenger olvasónak, Richter József (Goonerz) vagyok. Ritkán szoktam hozzászólni a bejegyzésekhez, de naponta többször látogatom az oldalt november óta. A szerkesztőségnek köszönhetően szeretném Veletek megosztani azt a pici mez gyűjteményt, amit az utóbbi 1-2 évben sikerült összeszednem. Egyáltalán nem nagy, viszont van benne pár darab, amire nagyon büszke vagyok, hogy sikerült beszereznem.

Mielőtt jönnének a képek, szeretnék jobban „bemutatkozni”, hogy miként is kerültem én egy képbe szeretett klubunkkal, az Arsenallal…

Sokáig hallgatott róla, hogy az Arsenalnak való szurkoláson túl, mivel tölti az idejét, mire fogta magát és beküldte a Facebook kliensünkre az egyik videóját, hogy véleményezze a tisztelt publikum. Mondani sem kell, hogy osztatlan sikert aratott, meg aztán némi irigység is költözött a szívembe ezzel kapcsolatban. Eleve gáznak tartom az emberi szervezetet, ugyanis ha 75 évet élünk, s csak napi 8 órát alszunk, akkor 25 évet átalszunk ebből a csodálatos, életnek nevezett játékból. Nekem speciel még rengeteg dolgot el kellene majd intéznem ezalatt a 25 év alatt, mondjuk szívesen megtanulnék videót készíteni, csak úgy a magam (s esetleg mások) szórakoztatására.

Vangor úr sem időmilliomos, ellenben kurva jó videókat eszkábál össze az Arsenalról. S miután kb egy héttel ezelőtt ráírtam, hogy te figyelj már, itt egy Frank Sinatra feldolgozás, szerkesszél már alá valami gólörömös mósönpikcsört, ő meg szó nélkül összerakta, őszintén úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy a műveit a nagyközönség elé tárjuk, mielőtt ne adj Isten törlik ezeket a nyomorék jútúberek, mindenféle szerzői marhaságokra hivatkozva az Internet egyre nagyobb térhódításának korában.

Hajtás után jön 4 klip kikapcsolódás jelleggel, meg néhány elérhetőség, hogy hol tudtok még több művet megtekinteni a Vangor-labor jóvoltából, fogadjátok szeretettel…

Nem kis feladatot vállaltam magamra a múlt héten, azt kell mondjam. Egy ideje már feltűnt, hogy az Útwenger Facebook kliensén, ahol a szünetben is igen nagy az élet, egyre több csajszi teszi tiszteletét, s a lájkok mellett olykor bizony kőkemény véleményük is van, amit nem félnek megosztani ebben a hím soviniszta környezetben, persze közel sem olyan mennyiségben, mint a srácok. Hogy ezt valahogy kompenzáljuk, először leigazoltuk a Hajnit a szerkesztői csapatba, de - sajnos(?) - csinos lánykákból sosem elég, így felkértem 4 leányzót, hogy írjon nekünk vendégposztot, s osszák meg velünk a csapat irányába táplált gondolataikat, érzelmeiket. Utóbbiból pedig nem kevés van, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor összeeresztettem őket, s hát másról sem szóltak az első egymásnak intézett, ismerkedős kommentek, mint hogy pl kinek ki a kedvence és miért, ki született Fabregassal egy napon, de még Sagna esetében is elhangzott, hogy úgy egyébként ő egy jóképű fickó. Én meg csak lestem, de mielőtt kiszúrtam volna a szemem egy böllérkéssel, hirtelen szakmai dolgok is előkerültek. S erre már lehetett építeni, hiszen talán nincs olyan férfi a világon, akit nem fogna meg, nem keltene benne érdeklődést, ha egy nő azt mondja, én biza szeretem a focit.

Szóval, kedves Urak, lapozás után, a magyar futballblogok történetében először, csak és kizárólag csajok osztják a tudnivalót, kik fiatalok, hamvasak, mint a friss barack, de ami a legfontosabb: Ágyús szurkolók az utolsó csepp vérükig. (A biztonság kedvéért arra azért megkérném szőrös lábú olvasóinkat, hogy igyekezzenek „szakmai szemmel” vizsgálni a kisasszonyok első ilyen tartalmú írásait, s amennyire csak lehet, kerüljük a túlzottan malackodó hozzászólásokat, bármennyire is nehéz lesz ezt kivitelezni a mellékelt képek alapján, mert ez ugye nem maradhatott el. Egészen biztos, hogy a szülők is olvassák a posztokat, s még véletlenül sem szeretnék egyik apukától sem olyan irányú telefonhívást kapni, amelyben arra kér, harapjak rá az első útpadkára.)

A mai második, egyben utolsó felvonásban Zsóka és a már "nagy lány" Kitti mondja el, miért csapkodják hétvégente az asztalt vagy éppen amit érnek...

Nem kis feladatot vállaltam magamra a múlt héten, azt kell mondjam. Egy ideje már feltűnt, hogy az Útwenger Facebook kliensén, ahol a szünetben is igen nagy az élet, egyre több csajszi teszi tiszteletét, s a lájkok mellett olykor bizony kőkemény véleményük is van, amit nem félnek megosztani ebben a hím soviniszta környezetben, persze közel sem olyan mennyiségben, mint a srácok. Hogy ezt valahogy kompenzáljuk, először leigazoltuk a Hajnit a szerkesztői csapatba, de - sajnos(?) - csinos lánykákból sosem elég, így felkértem 4 leányzót, hogy írjon nekünk vendégposztot, s osszák meg velünk a csapat irányába táplált gondolataikat, érzelmeiket. Utóbbiból pedig nem kevés van, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor összeeresztettem őket, s hát másról sem szóltak az első egymásnak intézett, ismerkedős kommentek, mint hogy pl kinek ki a kedvence és miért, ki született Fabregassal egy napon, de még Sagna esetében is elhangzott, hogy úgy egyébként ő egy jóképű fickó. Én meg csak lestem, de mielőtt kiszúrtam volna a szemem egy böllérkéssel, hirtelen szakmai dolgok is előkerültek. S erre már lehetett építeni, hiszen talán nincs olyan férfi a világon, akit nem fogna meg, nem keltene benne érdeklődést, ha egy nő azt mondja, én biza szeretem a focit.

Szóval, kedves Urak, lapozás után, a magyar futballblogok történetében először, csak és kizárólag csajok osztják a tudnivalót, kik fiatalok, hamvasak, mint a friss barack, de ami a legfontosabb: Ágyús szurkolók az utolsó csepp vérükig. (A biztonság kedvéért arra azért megkérném szőrös lábú olvasóinkat, hogy igyekezzenek „szakmai szemmel” vizsgálni a kisasszonyok első ilyen tartalmú írásait, s amennyire csak lehet, kerüljük a túlzottan malackodó hozzászólásokat, bármennyire is nehéz lesz ezt kivitelezni a mellékelt képek alapján, mert ez ugye nem maradhatott el. Egészen biztos, hogy a szülők is olvassák a posztokat, s még véletlenül sem szeretnék egyik apukától sem olyan irányú telefonhívást kapni, amelyben arra kér, harapjak rá az első útpadkára.)

Az első felvonásban Zsófi és Kikush sajátítja ki a terepet, hajts és ámulj…

Az idei szezonban láttam a legtöbb Arsenal-meccset, ha a többi idényt vesszük összehasonlítási alapul. Persze, most sem sikerült az összeset megnéznem, mert hol nem adta a TV, hol pedig akadozott a stream. Természetesen idén is több csalódásban volt részünk, mint sikerben, de ez már csak a számtalanszor bejárt és kiismert Arsenal-szurkolói utacska. Wenger egészen tavaszig elhitette velünk, hogy idén ezzel a kerettel már végre nyerünk valamit. Ám deja vu lett a vége. Pedig mióta szurkolója vagyok ennek a csapatnak, azóta tényleg nem voltunk ilyen közel a célhoz. A kupához. Csak ebben az a rossz szájíz, hogy ez a trófea nem volt más, mint egy - MU-nak jelentéktelen - Ligakupa. Persze, mi bőven megelégedtünk volna ezzel is, főleg azzal a tudattal, hogy az utóbbi időben milyen a termésünk...

A Cselkirály blog szerzője, a streamek legádázabb ellensége, kszilard5 osztja most a lapokat nekünk, s emlékezik meg a mögöttünk hagyott idényről, fogadjátok szeretettel.

Hobcsi karakteres véleményét mindannyian ismerjük, mert mindig megmondja, bizonygatja azt, párhuzamokat von, példákkal támaszt alá, szóval, ahogy egy jó kommentelőtől elvárjuk. A posztból kiderül, hogy szerzője az Arsenallal fekszik és kel, ágyús emblémával díszített fogaskerekek zakatolnak fejében, vére pedig piros-fehér. Rémálmaiban Wenger a főszereplő, de a jelen helyzetet elemzi. Fogadjátok sok szeretettel Tőle ezt az írás, pöröghetnek a filmkockák!

Az megvan, hogy véget ér valami csoda?

A legrosszabb a felnőttkorban, hogy nincsenek csodák, minden csak úgy van, mert muszáj. A legrosszabb, ami az emberrel történhet a rutin - az élés rutinja -, a csodák hiánya. Az acélmerevségű valóság. Utálom!

Van mellettem egy kisember, aki olyan dolgoknak tud örülni, amiknek én már régen nem. GYÁSZ!

Ilyenkor azért borzasztó öregnek érzi magát az ember. De van itt valami, a gyermeki lényem egy darabja, amihez ragaszkodom. Egy pici hülyeség, az infantilizmus bájos szigete. Egy irracionális rajongás valamihez, amihez valójában semmi közöm: ARSENAL.

A tegnapi meccs után ma reggel elbújtam a szobám legsötétebb sarkában és megdörzsöltem. A lámpást. Egy Ottó bújt ki belőle. Három dolgot kértem tőle: egy kapust, egy klasszis csatárt, meg egy másik edzőt. Harsányan felkacagott, miben volt némi jóindulatú lenézés is, lévén, hogy a kezembe nyomott egy nyalókát, majd megkért, hogy koncentráljak.

Aztán elmagyarázta (már megint), hogy miért beszélek hülyeségeket. Én meg csak hallgattam.

Soron következő vendégszerzőnkkel már több meccset is végignéztem a törzshelyünkön, de valamiért nem vettem komolyan azt a bizalmat, amit a lengyel kapus irányába táplál. Lehet, hogy azért, mert amúgy sem egy hangoskodó gyerek, vagy azért, mert mindig tőlem ül a legtávolabb, de inkább azért, mert kevés volt számomra az érv. Ottó most megörvendeztetett minket egy faszipántos cikkel, s kendőzetlenül kifejti eddig elhallgatott véleményét.