Végéhez közeledik az uborkaszezon legkritikusabb szakasza. Amíg a játékosok és az edzők szabadságukat töltik a világ különböző pontjain, addig az átlagos szurkoló az ilyenkor megszokott rituálékat végzi. Várja, hogy kijöjjön a bajnokság jövő évi sorsolása, hogy bemutassák az új mezt, letölti és megnézi az aktuális Season Review DVD-t, és persze próbál eligazodni az átigazolási pletykák sűrű dzsungelében. Hétfőn ez annyiban fog változni, hogy az Arsenal játékosai szolgálatra jelentkeznek az edzőközpontban, és megkezdik a felkészülést a következő szezonra. (Eredetileg szerda lett volna, de Wenger állítólag két nappal megrövidítette saját és tanítványai szabadidejét.) Augusztus közepe még ekkor is messze lesz, de már belátható távolságban, és abban is reménykedhetünk, hogy az események kissé felpörögnek a transzferek tekintetében. Legfőképpen viszont azt a határvonalat jelöli ki a felkészülési időszak kezdete, amikortól az előző szezon felelevenítése, boncolgatása helyett elkezdhetünk érdemben foglalkozni a következővel.

Mielőtt végleg lezárnám magamban a 2010/11-es szezonról szóló aktát, néhány utolsó gondolatot fűznék ehhez a nem túl sikeres, de mindenképpen emlékezetes évhez. Nem arról, hogy mi zajlott a pályán, hiszen azt mind láttuk, és unásig elemeztük, inkább arról, hogy nekem személy szerint mit jelentett.

A kedves kollégák engem szemeltek ki arra, hogy az utolsó kötelező kört is lefussuk az előző szezonból, ez pedig nem lesz más, mint a szezon-válogatott összeállítása és jó hangos megéneklése, még akkor is, ha erre igazából nem szolgáltak rá, az utolsó hónapok száraz tényeit alapul véve. S ha már éneklés, akkor maradunk ezen a vonalon, igaz, korábban már volt egy zenés posztunk Ottóval, de ott többen is nehezményezték azt, hogy csak és kizárólag AC/DC dalokból válogattunk, noha az Arsenal után a második legjobb dolog, amit létrehozott az emberi faj, az bizony Malcolm Young-ék zenekara volt.

Végzettségemből fakadóan legalább annyira értek a zenéhez, mint amennyire a futballhoz nem, szóval a feladat testhezálló, lapozás után tehát jön a TOP11, plusz egy különdíjas, lesz itt többek közt népi „folk”, lájtos pop, hardcore metál, szegecses punk, büntető hip-hop, dudorgó dárenbéz, meg sok csöccsel kollaboráló faszterharderszkúter. Volume UP!

Wilshere és Szczesny üstökösként robbant be idén az Arsenal első csapatába, így természetes, hogy sokat foglalkoztunk velük. Nasri a szezon első, van Persie pedig a második felében emelkedett ki magasan a társak közül, róluk is sokszor esett szó. Van azonban egy olyan játékosunk, aki úgy érzem méltatlanul kevés dicséretet kapott az augusztus óta bemutatott kemény munkájáért és az ebből következő jelentős fejlődéséért. Theo Walcottról van szó, akiről néha nehezen hiszi el az ember, hogy az idei volt az ötödik szezonja nálunk, pedig így van. Ez a hiányérzet annak tudható be, hogy az elmúlt években a sérülések, a megfelelő felkészülési időszak hiánya, vagy egyszerűen a gyenge forma megakadályozták abban, hogy tartósan a csapatban maradjon és bizonyítson. Idén mindkettő összejött neki, és mikor a jövőre nézve biztató jelek után kutatunk a 2010/11-es szezon romjai között, a Theo által produkált komoly előrelépést érdemes közelebbről is megnézni.

Igazából mocskosul unalmas ez a téma, de hát beszéljünk róla. Jelenleg ott tartunk, hogy ha futball körökben másodpercek alatt össze akarsz veszni valakivel, akkor erről beszélsz. S ehhez még csak Barcelona szurkolónak sem kell lennie az illetőnek, sőt, Ágyúsnak sem feltétlen. Fabregas olyan, mint Wenger: mindenki ért hozzá, mindenki tudja, mi zajlódhat a fejében. A legszomorúbb ebben a történetben nem a Piqué féle, rendkívül idegesítő, tiszteletlen majompalánták, hanem az, hogy ez a témakör már igencsak két részre szakítja az Ágyús berkeket. Pedig ezt ránk szokták mondani, az Útwengerre, hogy inkább szétziláljuk a közösséget, mint összefognánk. Szóval Cesc mától a mi nevelt gyermekünk, akiből most még véletlenül sem fogunk bűnbakot csinálni. Mert nem érdemli meg.

Mindannyian tudjuk, hogy a földkerekség legjobb csapata a Barcelona. Mindannyian tudjuk, hogy azok, akik valaha magukra húzták a katalán gránátvörös-kék dresszét, egy olyan átszellemülésen mentek keresztül, amely után többé váltak egyszerű földi halandóknál. A csodacsapat idén megnyerte a világ legjobb bajnokságát, és a Bajnokok Ligáját is. Utóbbi sorozatban pedig csak egyszer talált legyőzőre. Londonban, az Emirates stadionban. Lehetett akármilyen pocsék is az előző szezonunk, arra a meccsre örökké emlékezni fogunk, a visszavágó kimenetelétől függetlenül, ahogy azt már akkor megmondtam. van Persie és Arshavin gólja örökre beleégett a retinánkba. Persze a sikerhez kellett egy Wilshere által vezetett zseniális középpálya, egy tanárian játszó Koscielny a védelembe, és egy ambiciózus fiatal kapus, aki élete első meccsén védett zseniálisan az ellen a csapat ellen, amelyhez foghatót talán még nem is látott a világ. Amikor pedig megszereztük a vezetést, felrobbant a stadion, világszerte egyszerre ugrottak fel a szurkolók a fotelből (vagy épp a székről a Pauzéban), a pályán pedig egy olyan őszinte érzelemkitörést láthattunk, ami méltó módon foglal helyet az emlékezetünkben a két gól mellett. Aznap este a jövő véglegesen elkezdődött az Arsenal kapujában.

Ha 20 év múlva az egyszeri Arsenal szurkoló visszatekint a 2007 és 2010 közötti időszakra, akkor nagy valószínűségekkel nem fogja érteni, hogy néhányan miért szeretik annyira azt a játékost, aki mindössze 67 meccsen lépett pályára, és ez alatt 21 gólt lőtt. Viszont mi, akik láttuk játszani Eduardo da Silvát, ezt a végtelenül higgadt és szimpatikus embert, majd szépen elmagyarázzuk, hogy a legjobb formájában egyszerűen bármikor képes volt gólt szerezni, szinte bármilyen pozícióból. El tudjuk mesélni, hogy súlyos sérülése után két góllal tért vissza egy olyan meccsen, amely csak miatta marad meg örökre az Arsenal szurkolók emlékezetében. Hosszú órákig mesélhetnénk arról, hogy micsoda játékos lehetett volna belőle, ha az a borzalmas sérülés nem veti vissza annyira a karrierjét. Olyan mérhetetlen szeretetet kapott a szurkolóktól, még akkor is, amikor semmi nem jött össze neki, amit talán soha más játékos nem kapott, aki magára húzta az Arsenal piros-fehér mezét. A blog nem sokkal az Arsenal és a Shakhtar Donetsk meccse előtt indult, és az első posztok egyikében pont a brazil-horvát támadóval foglalkoztunk a meccs felvezetéseként. Sima 5-1, de a legszebb pillanat a meccsen egyértelműen a vendégek gólja volt, amit Eduardo szerzett. A rajongók állva tapsoltak és skandálták a nevét, a hangosbemondó úgy konferálta fel, ahogy a mi gólszerzőinket szokta, mert Dudu számunkra már örökre egy igazi Ágyús marad.

Nem könnyű maximális elfogultság nélkül írnom erről az emberről, hiszen az ő küzdeni akarása, a szeretete és az elkötelezettsége a címer felé már-már Tony Adams-es magasságokat ér el nálam, s tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt hasonlóképpen látja, még akkor is, ha nem az öreg Tony-val húzza meg a párhuzamot.  S ez nem vitatéma, bár volt szerencsém olyan Ágyús szurkolóval összefutni a világhálón, aki elsőként adná el a kamerunit, mert darabos, esetlen a mozgása, s ez nem Arsenal szint. Az esélytelenek nyugalmával próbált erről meggyőzni, ami a lehető legkisebb eredményt sem hozta, leginkább azért, mert Alex Song jelenleg az Arsenal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a 2010/11-es szezon során mindössze egy, azaz egyetlen egy olyan mérkőzést tudtunk megnyerni, amelyiken nem játszott, s ez biza a Blackpool ellen történt áprilisban. Mások (akik nagyon „mások”) szerint Busquets a világ legjobb védekező középpályása, főleg a passzjátékban, hű Song rajongóként természetesen velük is megküzdöttem, de ezt most hagyjuk...

Noh, lassan tényleg fel lehet cuppantani a bikinit, kicsengetnek az oktatási intézményekből, lezárulnak a vizsgák, a többiek meg szívnak tovább a melójukban, ki így, ki úgy, a lényeg az, hogy hiányérzet van, ergo valami megszűnt, ami eddig csudajó volt, hiába nyár, pihenés, utazás, sör meg vodka.  Augusztusig megpróbáljuk kitölteni az űrt, s nem, még véletlenül sem azzal, hogy felsoroljuk a Kongó - Izland - Peru deltában található összes olyan focistát, akiket jó lenne fillérekért a szohóba reptetni, Wengerisztán legboldogabb népének örömére. Hogy a vén lufiárus kit csalogat legközelebb a kiskocsi mellé, azt csak találgatni lehet, s ez körülbelül annyira szórakoztató, mint rezignált arccal, sajtreszelővel rejszolni. A merítési lehetőség óriási, kisebb-nagyobb nevek mellett azért biztosan becsúszik 1-2 szappanos seggű tini, a „hogyan fektessünk be szórjunk el ismét 1-2 millát” üzletpolitika nevében, mert fő a volatilitás.

A Summa arról szól, hogy visszaidézzük a szezon legjobb pillanatait. Egy kép, vagy egy videó, egy gondolat, vagy akármi. Mert ez szórakoztatóbb, mint megfejteni a rejtélyt, hogy vajon miért…