Mostani választottam, biztos sok ágyúsnak megemeli a szemöldökét. Bevallom, biztos vagyok abban, hogy nem lesz a kedvencetek a sorozatból (és a következő sem), de a valódi futballembert nem lehet múltja vagy hovatartozása miatt meg- vagy elítélni. Márpedig a diszkóhajú csatár tetőtől talpig a sportnak élt és él. Tudom, hogy sokat pengetem a romantika gitárját, de a mai elkötelezettség és csupaszív játékosok hiányát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ez az ember soha nem hallgatott egyébre, csak a szívére, az pedig azt súgta mi a helyes és nem azt, mi a hasznos. Játékosi átigazolásainak oka és mikéntje logikával és rációval nem magyarázható, csak úgy, mint edzősködése során választott klubjai. Talán csak azt, amelyikkel a legsikeresebb focit játszatta karriere során, hisz játékosként is jól bántak vele északon. Ugyanígy edzői sikereinek forrása sem magyarázható racionálisan. Hagyta játékosait, hogy ugyanúgy lovagolják meg érzelmeiket, szenvedélyüket és ösztöneiket, ahogy azt ő tette.

Hölgyeim és uraim: Joseph Kevin Keegan.

Nincs rózsa tövis nélkül, mondják. Így is van, egyelőre viszont még nem találtam meg a rózsát a tegnapi fiaskóban. Olyan nagyon szembeötlő taktikai húzás nem volt a mérkőzésben, az első 20 percben elvesztettük, mert a Wigan szépen élt a helyzetével. Épp ez a legidegesítőbb benne, hogy még haragudni sem tudok igazán egyik félre sem.

Ez is rövid lesz és velős, mint maga a mérkőzés. Sok elemezni való nincs a dolgokon, hamar meghalt a mérkőzés, ha már eleve nem volt elkönyvelve a papírforma. A Wolves utolsó a tabellán, és új edzőjük alatt zsinórban 8 meccset vesztettek immár. A bársonyszéki döntések rásegítettek a dolgokra. McCarthy-t kirúgták, de amatőr módon a segédedzőjére bízták a gárdát. Na most ha valóban változást akarsz, akkor miért nem változtatsz?

Hát, ezek a dús, fekete szőrű baszk nyuszik mindig meghozzák az ember kedvét az ünnepléshez. Na, az ilyen mondatok visszaolvasása után örülök igazán, hogy van egy csaj is a csapatban. Nem festett jól a dolog egészen a találkozó végéig sem, és hozzá kell tenni, szükség volt egy adag mákra is a győzelemhez, de a lényeg a lényeg: Mancini (megint) nem győzni jött az Emirates-be, hanem taljánkodni. Köszönjük meg szépen hát neki.

A tegnapi nap évről évre katasztrofális élményekkel jutalmaz. A napéjegyenlőség számomra hagyományosan egy szomorú nap, éjszaka, de ez úgy zusammen igaz a teljes márciusra. Az, hogy a csapat is besül ebben az időszakban csak hab a tortán. Nem úgy az idén. Még korán van kijelenteni, hogy semmi személyes nem ért (ha nem számolom a 150 elvesztett koronát bet365-ön), de az Arsenal határozottan jól fest ezen a tavaszon.

Lányok szomorúbbik fele: hogy lehet ezt nem szeretni? De most komolyan. Az ilyen meccseken megjársz Mennyet és Poklot, még úgy is, hogy kézzelfogható eredménye nem sok van. Idén is csak porral gyarapodik a trófeás szekrény, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva engem ennek ellenére, vagy talán épp ezért fokozottan nagyobb öröm önt el bármilyen izzadságszagú vagy jelentéktelen győzelem után.

Nektek is jólesett? Mivel azért még mindig rulettszerű meccseink vannak, előre nem igazán lehetett mit tippelni az eredményre. Viszont ugyancsak ez ad jogosítványt a lehető legjobban való reménykedésre is. Na és hát az ilyen hétvégéken azért az egyszeri gúnár arca reménytelenül mosolyba mered. Aggódó természetem miatt nem tudom szem elől veszíteni a keddi hideg zuhanyt, de legalább addig élvezzük, amit lehet.

Néha érdemes felkelni vasárnap. Még februárban is. A problémák ezután is megmaradnak, még mindig fél lábbal a sírban vagyunk Európában és még mindig ugyanolyan kétséges a jövő évi szereplésünk is a tornán. Semmi nem lett könnyebb, semmi nem lett rózsásabb, sőt, ha ez lehetséges, még nehezebbé tettük a dolgot, mert ezután elvárások sorozatát húzzuk magunkra. Nem mintha nem vált volna szokásunkká a nagy meccsek után nagy szarokat játszani, szóval nem nagyon reménykedhetünk úthenger üzemmódban ezután. DE KI NEM SZARJA LE?! 2-0-ról 5-öt zavartunk a csirkéknek! Sok öröm nem jár nekünk az elmúlt években ágyúsként, szóval szívjuk ezt magunkba, élvezzük ki az utolsó cseppig/leheletig.

Megint banán? A seggünkbe biztos. Na de tegye fel a kezét, akit váratlanul ért. Engem biztos nem. Ne értsetek félre, őszintén reménykedtem abban, hogy ez a sorozat most több örömet hoz, mint bármelyik az elmúlt 6-7 évben, de cseppet sem ért meglepetésként, hogy itt is elhasaltunk, főleg a körülményeket tekintve. Felejtsük el az európai estét, annak most nem sok köze volt ehhez, de mindjárt kifejtem miért.
Tovább »

Nem akartam semmi szokásosat írni az elemzésbe. Igazából nagy elemeznivalót sem láttam a meccsben, két mondatban össze tudnám foglalni mi történt, miért történt. Nem lesz sem terjedelemben sem tartalomban szokványos, de a lényeget igyekszem hálóra vetni.

O'Neill nem a legegyszerűbb ellenfelek közé tartozik. Ezt pár kellemetlen tapasztalatnak hála, már jól tudjuk. A tegnapi bemutatóból ezt újra sikerült megtanulni, szerencsére a lecke most hamarabb hozott gyümölcsöt. Az ír elvégzi a házi feladatát, a macskákkal csodát tett érkezése óta, fél szemmel láttam a szerdai meccsüket is véletlenül, és a kényszerű 120 perc után reméltem, hogy kisebb kihívást jelentenek majd. A lényeg, hogy ez elől a golyó elől sikerült elugornunk.

Tovább »

A Chelsea meccs előtt írtam, hogy átkok nincsenek és a srácok szépen rá is cáfoltak. Azonban nem tehetek róla, de kaján örömmel tölt el, hogy egy átok nem akar megcáfolódni. Robinson mindig is szeretett szopni tőlünk, mindegy milyen csapatban veszélyeztette a hálót. Úgy fest ez már változatlan marad, míg a kapus karrierje tart. Lényeg a lényeg, nem egy világverő csapattal álltunk szemben, de akkor is jól esett 7-et zavarni nekik.

Kis túlzással ugyan, de kijelenthetjük, hogy tegnap este a Swansea a játék legtöbb elemében felülmúlta a csapatunkat. Ha pedig őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, ez egyáltalán nem volt meglepő. A Swansea egy stílusos csapat, amelyik a saját szintjén egészen látványosan játszik. Van egy kiváló kapusuk, jól passzoló középpályásaik, két technikás és gyors szélsőjük, valamint egy koránt sem kiemelkedő, de gólérzékeny csatáruk. Mi pedig az elmúlt egy hónapban egyértelműen hanyatló tendenciát mutatunk. A Wigan elleni 4 gólos győzelem óta mindössze az Aston Villa ellen sikerült egynél több gólt rúgni, pedig az a meccs sem a lehengerlő támadójátékunkról marad emlékezetes. A keret nagyon vékony, a kulcsjátékosok kezdenek kifulladni, ráadásul a szélsőhátvéd krízis is egyre aggasztóbb méreteket ölt. Wenger és a csapat számlájára sok minden írható, de ez például egy olyan tényező, amivel egyszerűen előre nem lehetett számolni. Az már más kérdés, hogy több mint két hete tart az átigazolási időszak, de még csak nem is érkezett olyan hír, hogy közel állnánk egy védő megszerzéséhez. Márpedig ez a szituáció már hetek óta kinyírja nem csak a védekezésünket, hanem a támadójátékunkat is.

BUÉK! Eh. Fáj a szám/ujjam is kiejteni/leírni. Nem tudom, mennyire jogos a haragunk, hiszen mégis csak két meccs 3 nap alatt, viszont egyik sem a combosabb ellenfelek közül volt, ünnepi szezon ide vagy oda. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Fulham cseppet sem játszott rosszul, és bármennyire fáj, nem érdemtelenül fosztottak meg mind a három ponttól. Martin tata is jól kapta el a taktikát, Wenger pedig megint szétkapta a saját védelmét.

Így a szép az ünnepek előtt. Még akkor is, ha simább is lehetett volna, még akkor is, ha cseppet sem játszott jól a csapat, annál nagyobb öröm a 3 pont, főként, hogy az öreg taktikai húzásai ezúttal bejöttek. Alex februári mumusa nem köszönt vissza, és nem állták utunkat a tabellán való kapaszkodásban.

Miért is mennének simán a dolgok? Az nem az Arsenal-way. Ez a pofon nem a világ, nem is vágjuk fel az ereink miatta, de a pokolba is, igazán lehetne több szerencsénk. Igen, szerencsénk, kedves idetévedt City-fanatikusok (ez egy jókora oximoron), mert Mancini taktikája megint annyira volt hatásos, mint golyó ellen az integetés. Hogy mégis miért és hogyan sikerült elcsuklani a dolgot az igen egyszerű: ami jó, azon nem változtatunk, Herr Wenger.

Vissza a kezdetekhez? Nem hiszem. Az Everton nem először dolgoztatott meg minket a pontokért, az elmúlt hetekben a szokásosnál kicsit nagyobb volt a forgatás, cserélgetés, be is csúszott 1-2 nem kívánatos bukta, hogy az alapemberek kicsit keresték egymást és az eredményt a pályán, teljesen normális és előre látható volt. A lényeg úgyis a végső pontállás, az meg épp annyi, amennyire szükségünk volt egy jóízű évfordulóhoz, tabellamászáshoz, vagy a mi esetünkben csak simán egy kellemes délutánhoz. „To the Arsenal 1-0”.

Jó látni, hogy sok minden változik és mégsem. Ez a meccs soha nem lesz feljegyezve a csapat nagy kihívásai közé, viszont pont a könnyű meccseken hullajtott pontok, a könnyelmű hozzáállás és nem egy alkalommal épp ez az ellenfél okozta a legnagyobb csalódásokat az elmúlt években. Előttem már leírták, mennyire és miért jó ez az Arsenal. Profi. Kitartó. Hatékony. Kíméletlen. És mégis nyugodt, hidegvérű. Ez az új Arsenal kollektív, összetartó, szerethető. Szeretem.

A Fulham nem bosszantott, ez már igen. Még csak nem is azért, mert végig jobbak voltunk, megérdemeltük volna stb., nem is azért, mert a csatárainknak együtt nem volt egy fél egészséges lába a befejezésre, hanem talán mert titkon még reméltem, mégis nyerünk idén valamit, és hát valljuk meg: a Miki Egér Kupa volt erre a legjobb esélyünk.

London derby. Yeah, right. No, de sikerült belőle azt csinálni. Már az elején leszögezem, hogy csalódott vagyok, mint bármelyik másik mezei gúnár, de nem áll szándékomban senkin elverni a port. Nem érzem úgy, hogy 1. a döntetlen annyira borzalmas eredmény és főként 2., hogy ez most különösképp bárki hibája volna. Mondom ezt úgy, hogy egyik legmegbízhatóbb emberünk öngóljából szereztek vezetést a fehérek.