...akkor semmitől. 15 perc a világ legcsodálatosabb futballklubjáról. Isten hozott a Mennyországban!

Na, jó, ez gonosz volt, itt szemmel láthatóan szerelemről van szó. Az alábbi felvétel múlt szombaton készült az Emirates előtt, ahol az egyébként Arsenal rajongó Luke McQueen nyilvánosan kért bocsánatot ex-barátnőjétől egy régi Tottenham mezben (kockáztatva azt, hogy esetleg arcon csapják), aki azért dobta ki nem olyan rég, mert a jó Luke megcsókolt egy másik lányt egy buliban. Becsületére váljék, ezt állítólag másnap be is vallotta a lánynak, de ez sem menthette meg attól, hogy a csaj lapátra tegye (mindezt egyébként a srác írta a Youtube-on).

Hogy a megbántott Sarah mit reagált az esetre, arról nincsenek információink, de több mint valószínű, hogy a remake videók el fogják lepni a netet pár napon belül, s lesz köztük jó pár kevésbé kedves. A 15 perc hírnév mindenesetre megvolt, mondhatnánk azt, hogy  szép volt Luke, bátor vagy, de azért egy Sp?rs mezt felvenni... Jobb embert érdemelsz, Sarah! Itt van például Imre...

A tegnapi nap folyamán Robin van Persie-t választották az év játékosának a legfelsőbb angol pontvadászat idei kiírásában, teljesen megérdemelten és minden kétséget kizáróan, melynek az egész Ágyús társadalom rendkívül örvend. Liam Brady, Dennis Bergkamp és Thierry Henry (2x) után ő negyedik Arsenal játékos, aki ezen rangos díjat elhódította, s ha bár az utóbbi meccseken kissé fásultnak tűnik a holland virtuóz, de természetesen örömünket és büszkeségünket ez nem csillapítja.

Hajtás után gólok, az idei 10 legszebb a félistentől, persze pontosan tudjuk, hogy hátra van még 3 mérkőzés, így egy picit olyan célzattal is születik ez a poszt, hogy az idény végeztével újabbakat tehessünk bele, teljesen átrendszerezve az akkori 10-es listát. Válogatni nem volt könnyű, hiszen számtalan szép és fontos találatot szerzett emberünk, szóval a sorrend tetszőlegesen felcserélhető vagy helyettesíthető, kinek kedve és szájíze szerint...

(A Pixterért előre is elnézést kérünk, tudjuk, hogy külföldi IP-ről nem éppen a legjobb, volt a blognak Vimeo-s profilja is, csak aztán érkezett Mr. Premier League...)

Mint ahogy minden olyan találatot várunk, ami a 16oson kívülről érkezik, ne adj Isten szabadrúgásból, hiszen ezekben nem feltétlen jeleskedünk, bár legutóbb Robin csavart egyet a Sp?rs ellen a kígyóról. Ma jött Arteta a hosszabbításban, ezt pedig itt úgy hívják, hogy most m*gba**lak-gól:

Ha már így futball nélkül maradtunk erre a hétvégére, az ESPN jóvoltából itt van két kisfilm, melyek kellő mértékben fogják megédesíteni ezt a napfényes vasárnap délutánt...

Henri Lansbury lassan 13 éve az Arsenal focistája, lévén 1999-ben, 9 évesen csatlakozott a csapathoz. 8 évvel később, 2007. október 31-én be is mutatkozhatott a felnőtt csapatban, méghozzá a Sheffield elleni Ligakupa mérkőzésen, a 83. percben váltotta The Walcottot, s ezzel a 7 perccel le is tudta a szereplést arra a szezonra. Arséne Wenger korábban azt nyilatkozta róla, hogy Henri tipikusan az a játékos, akit nagyon nagyra tart és becsül, főként a hozzáállása, a teherbírása és a képességei miatt. Mindezeknek kissé ellent mond, hogy Lansbury 5 év alatt mindösszesen 8 alkalommal lépett a pályára az Arsenal színeiben, ebből egyetlen egyszer kezdőként, igaz akkor gólt is szerzett, méghozzá a Tottenham ellen szintén a Ligakupában, 2010. szeptember 21-én. Különös ismertetőjele, hogy valóban nagyon jó játékos, így az Ágyús szurkolók jó ideje nem értik, miért van állandóan kölcsönben, hiszen játszott már a Scunthorpe, a Watford, a Norwich és a West Ham csapatában, ahol jelenleg is rúgja a bőrt. A korosztályos válogatottakban kis túlzással számolatlanul lövi a gólokat, ezt például pár órája követte el:

Valóban, kapusgól, de bazzeg...

Azért 42 évesen is elsül olykor az a csodálatos jobbos. Dugó.

Bergkamp still got it by soccermr

Történt tegnap, hogy a Liverpool Gerrard büntetőjével búcsúztatta a Manchester City-t a Ligakupából, ezzel az újgazdagok közel állnak ahhoz, hogy minden kupasorozatból kiessenek, persze ott van még nekik a bajnokság, amit jelenleg még vezetnek. A Pool drukkerekről eddig is tudtuk, hogy nem teljesen normálisak, azt viszont nem, hogy olykor jó fejek is. Az alábbi videó arról szól, hogy a hazafelé úton két jómadár észrevette, hogy a szomszéd autóban Nasri ül, majd miután gyorsan emlékeztették arra, mekkora szarházi, valamint arra, mennyi lett a meccs végeredménye, cuki módon értésére adták, hogy soha nem kellett volna elhagynia az Arsenalt. Meg persze jól kiröhögték. Nasri csak annyit válaszolt, hogy "top of the league", aztán a gázra lépett. We just love it...

(Ternyák úrnak köszönjük a videót.)

...you need Thierry Henry. Some things never change...

Pontosan nem tudom, csak sejtéseim lehetnek arról, mit érzett Jack van Gelder az 1998-as VB negyeddöntőjének 90. percében, mikor EZ történt, mindenesetre bizonyított tény, hogy ha sírás közben az első könnycsepp a jobb szemedet hagyja el, akkor az örömöt jelent, ugyanez a bal esetében bánatot. Őszintén bevallom, Dennis Bergkampról én már képtelen vagyok újat írni illetve képtelen vagyok úgy írni róla, hogy ne legyen túlzottan is szentimentális az iromány. A legjobb dolog ebben, hogy ezt büszkén vállalhatom.

Azt viszont nem lehet kihangsúlyozni elégszer, hogy mennyit jelentett ő az Arsenalnak, de még inkább a csapattársainak. A futball mindig is az egységről, az összetartásról, a csapatmunkáról szólt, talán ezért is oly' vonzó az emberi szemnek, de akiről az összes társa azt nyilatkozza, hogy vele volt a legjobb a pályán, az a valaki tényleg speciális, igazán különleges lehet...

Igen, korábban már volt egy rövid posztunk ebben a témában, de az abban található videó kissé igénytelen volt (például zene sem volt alatta), így most töröltem. Mivel hála az égnek csak kettő hetet kellett várnunk arra, hogy valamelyik elismertebb kompózer hozzányúljon az anyaghoz, s végre egy olyan videó szülessen meg belőle, amely méltó ahhoz az emberhez, akiről szólni fog a következő 10 perc.

Karácsony tájékán mindenki a szépre, a jóra emlékezik, s hát egy futballblogon a jót általában a gólok jelentik. A szépet pedig Dennis Bergkamp góljai...

Nem volt egyszerű, de megszültük. Két világklasszis összjátéka, Alex Song pazar labdája, Robin van Persie még pazarabb befejezése, és a boldog születésnap. Köszönjük, soha nem feledjük...

:D

Vito Mannone egész pontosan 2009. október 25-én védte utoljára az Arsenal kapuját a West Ham United ellen. Vélhetően újabb két esztendőt kell várnunk arra, hogy ugyanez megtörténjen, ha van Isten. Márpedig kell lennie, mert ilyen röhögőgörcsöt simán csak az élet nem tud okozni. Van önkritikánk, tudunk visítani a saját kínunkon, kapuskérdés viszont továbbra sincs, mármint az A-csapatnál. A horrorburleszk azon műfaji mutációja a futballnak, melynek keretében a végrehajtott cselekedetek agyonvernek minden racionálisnak látszó döntést a gondolkodás asztalán. Mert bizony annak is megvan a maga művészete, hogyan kell egy teljesen érdektelen, tét nélküli meccsből igazán emlékezeteset, igazán felejthetetlent fabrikálni. And yes, Vito can...

szólj hozzá: O2-0A

Ami annyit tesz: Wenger Trademark Football. Mielőtt a haramiák vért köpnének, hogy ezt a Barca műveli a legszebben, meg ők is találták ki, sőt a labdát is, szeretném kihangsúlyozni, hogy a könnyed, okos, kreatív játékot Wenger honosította meg az Arsenalnál. Így számunkra ez mindig is az ő találmánya lesz. 32 passz, Santos kivételével a csapat minden tagja labdába ér legalább egyszer, a vége gól. Ollé.

wigangerv32passes by arsenalist

"Az egész ott kezdődött, hogy a London délkeleti részén található Woolwich-ben már a XVII. század vége óta működött egy lőszer- és fegyvergyár, amely a Royal Arsenal nevet viselte. 1886 novemberében aztán a gyár Dial Square nevű műhelyének dolgozói úgy határoztak, a közösbe dobják előző havi fölös keresetüket, vesznek belőle egy labdát, s kipróbálják az akkoriban egyre népszerűbb sportágat: a futballt. A legtöbbet David Danskin áldozott a konyhapénzből, s többek közt az ő javaslata volt, hogy a csapat nevéül műhelyük nevét válasszák. A Dial Square 1886. december 11-én lépett pályára először, s 6 gólt hintett az Eastern Wanderers ellen, miközben egyet sem kapott. Mindez arra ösztökélte a munkásokat, hogy ne csak hétvégi hobbiként foglalkozzanak a labdarúgással. Karácsonykor összeültek, s megtörtént az első névváltoztatás Royal Arsenalra, illetve a csapat színéül a piros-fehér összeállítást választották, mivel az egyik alapító, Fred Beardsley korábban már játszott a Nottinghamben, s egykori egyesületének piros meze volt, amit hozott magával, így a többiek szintén a piros ing mellett tették le a voksukat..." (After dark)

Lapozás után további szavak nélkül, három remekbe szabott videóval köszöntjük 125. születésnapján a világ legjobb, legcsodálatosabb futballklubját...

Történt az, hogy Kolarov megsérült a tegnapi meccsen, így Mancini cserére szánta el magát Agüero személyében a 32. percben. A történethez hozzátartozik, hogy fél óra után már negyedjére hangzott fel a Samir you're a cunt - című dal az Emirates-ben, s így az sem túl meglepő, hogy Nasri minden labdaérintésénél erőteljes "booo" harsant fel a nézőtéren 90 percen keresztül. Legalább annyira értetlenül álltunk a képsorok előtt, mint maga Nasri, aki "valamiért" mindenáron távozni akart a pályáról, holott tisztán kivehető volt, hogy nem az ő mezszámát mutatta fel a 4. játékvezető a cserénél. Kérdéseink viszont vannak, mert a történetnek itt még nincs vége...

Miként legyek nem túlságosan is elfogult? Hülye kérdés egy szurkolói blogon, kész szerencse, hogy nem kell rá válaszolni. A tavalyi szezonban az Arsenal mindössze egyetlen meccset tudott megnyerni akkor, amikor Alex Song nem volt a pályán, méghozzá a Blackpool ellen, de az már halottnak a csók kategóriába tartozott. Nem túlzás kijelenteni, hogy a kameruni Wenger csapatának Rolls Royce gyártmányú sugárhajtóműve, az elengedhetetlen kapocs a védelem és a támadószekció között. Hogy jelenleg mi lenne az Arsenallal Robin van Persie nélkül, az igazándiból csak az ellendrukkerek oldalát furkálja, az Ágyúsokét annyira nem (Mi lenne Messi nélkül a Barcával, CR nélkül a Reallal, Gomez nélkül a Bayernnel, Torres nélkül a Chelsea-vel?), persze ha hozzákerül a labda, összefossuk magunkat a gyönyörtől. Szóval lehet továbbra is rosszmájúskodni, egész nyugodtan, de vegyük észre, hogy mögötte olyan emberek vannak, mint például Song, aki védekező középpályásként is simán szétcselezi a német bajnokot, ha éppen úgy gondolja, majd beadja a labdát, aztán "a szúrásnál már csak a lándzsa hegye számít". Az pedig jelenleg rendkívül éles, valóban...

Ahogy élünk a világunkban, gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ember mennyi csodálatos dolgot képes alkotni. Néha érdemes elgondolkodnunk azon, hogy amit csinálunk az talán többet jelent annál, mint amit eddig hittünk. Wenger szerint ha valamit a lehető legjobban csinálunk, az előbb vagy utóbb művészetté válik. Az alábbi videóban pedig kiválóan látszik, hogy a futball milyen csodás formában tudja kihozni az emberből azt a művészt, amelyről talán azt sem tudta, hogy létezik. Festészet, zene, színészet, Arsenal. 3 percben.

Napra pontosan hét éve, 2004. november 13-án, nem egy Interlull közepén csücsültünk éppen, de nem ám. Épp ellenkezőleg, a 2004/2005-ös Premier League 13. fordulójában észak-londoni derbit rendeztek a Shite Hart Lane-en, déli kezdőrúgással. Az Arsenal a Lehmann, Lauren, Cygan, Toure, Cole, Ljungberg, Vieira, Fabregas, Reyes, Bergkamp, Henry kezdőcsapattal feszült neki a riválisnak, amelynek kispadjáról először dirigálhatott bajnoki meccsen Martin Jol, ez a szimpatikus úriember.

Aki látta, biztosan jól emlékszik a meccsre, hiszen minden idők egyik legizgalmasabb derbijét hozta az a délután. Egy ilyen eseménytelen, futball nélküli, tehát eredendően unalmas vasárnapon mivel is lehetne jobban elütni 13 percet az életünkből, mint egy kis nosztalgiával? Aki ebéd előtt áll, annak étvágygerjesztő, aki utána, annak desszert, aki meg nem ebédel, az majd jóllakik ezzel - jó étvágyat hozzá!

...feltéve, ha nem vagy Ágyús. De nem ő lőtte. Theo Walcott a hétvége góljával. Szerintünk szép. (itt egy gif is hozzá)