Oké, én is elbasztam. A 2011 tavaszán bemutatott mélyrepülés alatt elképesztő határozottsággal álltam a Wenger out tábor tagjai közé, majd ezt a nyári események csak megerősítették. Viszont én, a nagylelkűség és a könyörület mintapéldánya, az átigazolási időszak zárása előtt adtam még egy esélyt az öregnek, hogy bizonyítsa, még mindig alkalmas, hogy ezt a csapatot irányítsa. Megfogadtam, hogy nem fogom minősíteni a munkáját egészen a szezon végéig, most viszont eljött az idő, hogy összegezzem magamban, hogy mi is történt az elmúlt idényben. Röviden: Wenger bizonyított. Ha valaki nekem azt mondja a 8-2 után, hogy a 3. helyen fogunk végezni, és megelőzzük a Chelseat valamint a Tottenhamet, akkor valószínűleg megkérdezem az illetőtől, hogy mit iszik, és kérek belőle. Most viszont ez nem más, mint a valóság, és hogy ezt elértük, az körülbelül olyan mértékben köszönhető Wengernek, mint a tavalyi mélyrepülés.

A WBA legyőzésével megszereztük a hőn áhított harmadik helyet, és egyúttal megtartottuk 1 pontos előnyünket a Spurs előtt, tehát idén is volt St. Totteringham’s Day, zsinórban tizenhetedik alkalommal - utoljára 1994/95-ben maradt el az ünnep. Bár ezt csak utólag tudtam meg, és számunkra kevésbé érdekes, de máshol is volt dráma bőven a Premier League utolsó fordulójában, a kant végül bajnok lett, a magyar kapusoknak meg pocsék napjuk volt. Nem úgy, mint a magyar gúnároknak, akiknek egy jelentős és hangos csoportja csatlakozott hozzánk erre a délutánra. Dolgoztak a májak, esővíz helyett sör folyt az Andrássy úton (szó szerint), hajszálak őszültek meg, torkok rekedtek be, de erőfeszítéseinket siker koronázta (meg enyhe másnaposság). Nehéz lesz szavakba önteni a vasárnapot és benne a meccset, de megpróbálkozom vele.

A nagy happening tervezgetése közben, egyre kevesebb a posztunk, és igazából nincs is min csodálkozni. Ebben a szezonban megjártunk mennyet és poklot, nem egyszer egyetlen mérkőzés lefolyása alatt, természetes, hogy fáradt már érzelmileg az egyszeri gúnár, és már csak az istenes gőzkieresztésre (mindenki saját szája íze szerint) koncentrál. Mint ahogy az is megszokott már gondolom tőlem, hogy a csapattól távol álló dolgokról írok, de ma estére olyan esemény van készülőben, amit nem lehet még semlegesként sem figyelmen kívül hagyni. Idén a spanyol csapatok toronymagasan dominálták az európai kupasorozatokat, hogy aztán még magasabb visszhanggal zuhanjanak ki a rangosabb torna elődöntőjében, és kicsit neurotikus, de mindenképp izgalmas megmérettetésekben jussanak a „kistestvér” döntőjébe.

Van, amikor túlcsordul az ember érzelmileg. Van olyan is, amikor ugyanezt teszi az Unicum, meg a világ legszarabb vodkája, az Alaska. Imrével tegnap mindkét eseten túlestünk, de legalább fájt, s színtiszta férfiszerelemben vonyítottunk már a félidőben. Másfél perc után 1-0, régen látott szép góllal, ráadásul pont akkor kapcsoltunk be valami orosz sztrímet, s ilyenkor óhatatlanul is azt érzi egy szurkoló, hogy fasza, fel lehet készülni a kivégzése, kúúúrva jó lesz, ma rúgunk 117 gólt. Tölts még egyet, amúgy meg de mocskosul finom ez a ropogósra sütött, májjal töltött csirke felsőcomb, s brutális orgiába kezdenek az ízek a garatom környékén. De 10 perc múltán már inkább belefejelnék a villába a bal kezemben, mert nincs nálunk a labda, s érkezik az egyenlítő gól, méghozzá a buzibb fajtából, hogy aztán tényleg ne értsed, mi is történik. Eltelik még negyed óra, közben vihogunk a labdabirtokláson (elvileg nálunk van többet), s hát a poén nem döglik meg, mert milyen másik góllal fordítana az ellenfél, mint amelyik a saját védőnkön megpattanva esik át a polák felett a kapuba. Feltartott kezekkel szaladunk egy kört a lakásban, töltünk még egyet, nem baj, majd Wenger szétfejel két öltözőszekrényt a szünetben, második félidős csapat vagyunk. S 8 perc alatt meg is történik a fordítás a 80. perc környékén, Robint mint egy idomított fóka, úgy cuppantanánk le, de 5 perc után döbbent csend, majd 3-4 kimaradt ordító helyzet, fejrázás, köcsög élet, köcsög bíró, köcsög Norwich, köcsög szentek az égben, köcsög bálnák az óceánban, mert túl nagyok azok is, picsába velük.

És ez csak egyetlen mérkőzés volt az idei szezonból. Lapozás után faszkivan, 18-as karika, nem muszáj végigolvasnod, sem kommentelni, de ha mindenképpen be akarod írni, hogy ilyen és ilyen szurkoló vagyok, kérlek tedd meg, legyél pénisz, elférünk mindannyian.

Mostani választottam, biztos sok ágyúsnak megemeli a szemöldökét. Bevallom, biztos vagyok abban, hogy nem lesz a kedvencetek a sorozatból (és a következő sem), de a valódi futballembert nem lehet múltja vagy hovatartozása miatt meg- vagy elítélni. Márpedig a diszkóhajú csatár tetőtől talpig a sportnak élt és él. Tudom, hogy sokat pengetem a romantika gitárját, de a mai elkötelezettség és csupaszív játékosok hiányát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ez az ember soha nem hallgatott egyébre, csak a szívére, az pedig azt súgta mi a helyes és nem azt, mi a hasznos. Játékosi átigazolásainak oka és mikéntje logikával és rációval nem magyarázható, csak úgy, mint edzősködése során választott klubjai. Talán csak azt, amelyikkel a legsikeresebb focit játszatta karriere során, hisz játékosként is jól bántak vele északon. Ugyanígy edzői sikereinek forrása sem magyarázható racionálisan. Hagyta játékosait, hogy ugyanúgy lovagolják meg érzelmeiket, szenvedélyüket és ösztöneiket, ahogy azt ő tette.

Hölgyeim és uraim: Joseph Kevin Keegan.

Ha az elmúlt évek alatt elnyert kupák számának szemszögéből, s kellően rosszmájúan közelítjük meg a kérdést, akkor nehéz megmondani, hogy konkrétan mit nevezünk Arsenal szintnek. Régebben könnyebb dolgunk volt, mert számtalan olyan zseniális játékos sorakozott a kezdőben, akik jelenthettek egy bizonyos szintet, de hát azóta már teljesen átalakult ez a klub, s ők már "csak" legendák. Egy valami viszont egyre inkább biztossá válik, mégpedig hogy Aaron Ramsey játéka sem a korábbi, sem a jelenlegi Arsenal által képviselt és elvárható szintet nem üti meg.

Nem célom kipécézni, s egyetlen emberen elverni a tegnapi produktumot, mivel volt az övénél rosszabb teljesítmény is a csapatban (például Walcott, de Robin is elég pocsék volt, az Úr bocsássa meg nekem), de a szurkoló egy kegyetlen fajta, mindig és mindenkor meg lesz számára az a játékos, akitől véreset köp a flaszterra. Számomra Ramsey nem más, mint egy újabb Denílson, csak míg védekező poszton - mondjuk így - megengedhettünk magunknak egy busmant, addig a támadóharmadban ez elég nagy luxus, mi több öngyilkosság. Lapozás után Áron a műtőasztalon.

Bevallom, nem tudom megoldani az Arteta-rejtélyt. "Hangosan" gondolkodom, segítsetek megfejteni!

Ha Wenger munkáját az ember nagyító alá teszi, akkor a középpálya kicsit kilóg a sorból. Hihetetlen mennyire erős, kreatív középpályát rakott már össze mindenféle variációból. Ott akarja megnyerni a meccseket, főleg, ha olyan csatárok termelik a gólokat, mint Henry vagy Robin. Labdaszerző, gyors, fineszes, kreatív, őserő, zongoracipelő, kecses, keleti zsenis, 3 tüdős, agyatlan, gondolatolvasó már szerepelt az Arsenal középpályáján a francia irányítása alatt, elképesztő repertoárral rendelkeztünk és rendelkezünk a mai napig. Ha kell, letámadunk, ha kell, a lecsorgó labdákból kontrázunk, uralni tudjuk ezt a játékteret, ha nem ívelik át rajtunk a labdát és ha mindenki egészséges. Idén is ezt tesszük, csak Artetával, de hogyan?

Vasárnap Cuntzville dicső csapata látogat az Emiratesbe, akik a temérdek mennyiségű pénz ellenére idén sem tudják megnyerni a bajnokságot. Szégyenszemre az utóbbi 20 év talán leggyengébb Unitede ismét begyűjti a bajnoki címet a liga legjobb keretét beelőzve. Én személy szerint ennek nagyon örülök, hiszen így tovább lehet röhögni az olyan árulókon, mint Samir Nasri. Az ő alakja az utóbbi fél évben gyakorlatilag egybeforrt a cunt szóval, szinte már szinonimaként is kezelhetjük a kettőt. A City elleni rangadó tehát kiváló alapot szolgál arra, hogy sorra vegyük az utóbbi pár év legnagyobb kantjait, akiknek maximum egy párhuzamos valóságban lehet majd szobra az Emirates előtt. Van itt mindenféle züllött alak. Bölcsőjébe belehányó balhátvéd, egy jellemtelen gall turista, vagy éppen egy szimplán pénzéhes buta fekália.

Tovább »

A heti egyetlen játéknappal az a baj, hogy az embernek túl sok ideje marad gondolkozni. A QPR elleni zakóval sikerült még izgalmasabbá tenni a PL idei idióta szezonját, ráadásul a Szarkák ismét bejelentkeztek a negyedik helyért való harcba, ahol mi állunk a legjobban, de a csirkések is ugyanannyi pontot kapirgáltak össze, mint mi. Öt pont előnyt gyűjtöttünk össze a nagy menetelésben a Kékek és a fekete-fehér csíkosak előtt. Ezt kellene megtartani valahogy, mind the gap, pls. Van időnk a tabellát nézegetni, sőt, már kívülről tudjuk a sorsolásokat. Természetesen számolgatunk. Annyira sokára lesz a City elleni derbi, hogy kiszúrtam, Moyes beelőzte városuk másik csapatát. Ezek mennek a PL-ben, meg a bárányfelhők az égen. Tudom, hogy mindennél jobban akartam ezt a helyzetet szeptember óta, izzadtunk is eleget érte. De fél szemmel a BL-re vetem pillantásom, és ha nem szorul össze a gyomrom az idegtől, ha nem is szárad ki a torkom, de kicsit megcsóválom a fejem. Ebbe a nyolcba simán befértünk volna, sőt, az elődöntő sem lenne lehetetlen. Kicsit vicces ez az egész.

Arséne Wenger 3 mérkőzésre szóló eltiltást kapott az UEFA-tól. Nagyszerű. K.Ö.S.Z.Ö.N.J.Ü.K. Az AC Milan elleni BL mérkőzés előtt, alatt, után kritizálta a pályát, bírót és magát az UEFA-t is, így Platini nem tehetett mást, mint visszaesőként 270 percre a lelátóra száműzte francia menedzserünket. Fellebbezhetünk és Wenger meg is teszi szerintem, elmegy nevetni egyet, vagy kábelt fektet a bírósági asztalra, hogy megkapja a 4 meccses büntit. Tiszta olyan, mint az FA, nem? Lábtörésért 3 meccs, félreérthető faji hovatartozást feszegető párbeszédért pedig az egyik félnek repül a 8-as. Francia szakemberünk ahogy megreformálta az angol- és ennek következtében a világ labdarúgását, ha megkapná az UEFA elnöki székét, akkor újfent történelmet írna. Lapozás után eljátszunk ezzel a gondolattal.

Tiszta szívvel, bátorsággal - minden így kezdődött. Akkor Wenger mellé álltam, maratont hirdettem - eddig bejött. A szezont szakaszokra bontottam, ahogy a 42 kilométert szokták a hosszútávfutók. Csúnyán beragadtunk a rajtnál, néhányan a sarkunkra léptek. Cipőt váltottunk és elkezdtünk felzárkózni, mindent kifacsartunk magunkból, hogy megpillantsuk az élbolyt, sokáig a hetedik helyen döcögtünk, lépésről lépésre közelítettük meg az előttünk állókat futókat. Mire a naptár 2012-t mutatott, váratlanul a negyedik helyen találtuk magunkat, de piszkosul elfáradtunk, holtpont következett. Visszaestünk, nem várt könyökök a bordában, szúrt a tüdőnk, légszomjban szenvedtünk, kapkodtuk a levegőt és elkezdett esni az eső. Majd jött Arséne és olyan négy fordulót láthattunk, ahol úgy használta fel tapasztalatát, ahogy Ayrton Senna azon a bizonyos esős futam egy bizonyos körében.

Eltelt huszonnyolc forduló, ismét a negyedik helyen futunk. Ráadásul a bajnokság azon szakaszába érkeztünk, amikor az olimpián a maratonisták meglátják a stadiont. Oda kell befutni, de minden optikai csalódás ellenére a stadion nagyon messze van.

Azt hiszem, nem is lehetne találóbb ezt a posztot erről az emberről épp ma (március 15.) írni. Romániából származom, most Csehországban dolgozom, számomra ez a nemzetiségi dolog otthon is olyan volt, mint pl. a hajam színe. Van. Nem érdemeltem ki semmivel, ezt kaptam. Semmivel sem tesz különlegesebbé, arra csak a tetteim képesek. Nem mondom, hogy mindig így gondoltam, de tudatos létem alatt mindenképp. Hazudnék, ha azt mondanám, bármi komoly atrocitás ért a magyarságom miatt odahaza, a kölyökköri élcelődéseket nem számítom annak. Gondolom javarészt magyarországiak az olvasók, és lehet nem mondok újat, de teljesen mindegy mennyire természetesen kezeljük mi, határon túliak a nemzetiségünket a tudatos szinten, tudat alatt soha nem lesz magától érthető dolog. Valamilyen úton-módon mindig fáradtság és tudatos munka ezt őrizni.

Ma voltam annak a maréknyi itt élő magyarnak a megemlékezésén a vár magyar jezsuitáknak szánt emléktáblájánál és elszégyelltem magam. Főleg a Himnuszt énekelve. Nem is emlékszem, mikor tettem ezt utoljára. Az új befogadása, a nyitottság egy remek dolgok, nem ennek a csapatnak szurkolnék, ha nem így gondolnám. De közben baromira elhanyagoltam egy nem is olyan rég számomra meghatározó dolgot. Nem csöpögök tovább, tök mindegy mit dob feléd az élet, vagy téged épp hova dob, soha nem szabad elfelejtened az identitásod. Hölgyeim és uraim: Herbert Chapman.

Eredetileg meglehetősen kevés szereplősre terveztem ezt a sorozatot, de persze a tudomány alapszabálya, ha lehetek ilyen szerénytelen, hogy minél mélyebben merülsz el valamiben, annál több felfedezni valóra lelsz.

Legújabb választottamat kissé rám erőltette az Arsenal körüli helyzet, ez az egész nagy büdös semmi, de főképp, hogy a szurkolók mellett a vezetőség, köztük Wenger is az orrát lógatja és defetista nyilatkozatokkal hozza meg az ember hangulatát. Hogy mi neki vagyunk keseredve, az normális, meg szabad is, de profi sportolók és a velük dolgozó szakemberek már ne picsogjanak. No nem baj. Innen úgysem lehetünk rájuk hatással, de legalább lássuk, hogyan is kellene ezt csinálni.

Sokszor, mit sokszor? Szinte mindig a legérdekesebb vagy épp legértékesebb dolgokat a figyelem hiánya szüli. Ezért sem meglepő, hogy a bemutatásra kerülő személy semmilyen mérce szerint nem futott be nagy karriert, viszont talán pont ezért rendkívüli, mennyi mindenen ment keresztül. Hölgyeim és uraim: (Saint) Martin Palermo.

Az Arsenal jelenlegi keretében számos olyan játékos van, akik neve mellett ilyen-olyan okból egy hatalmas kérdőjel szerepel. Chamakh, aki 3 hónap után egyszerűen elfelejtett focizni, vagy éppen Park, aki önmaga a kérdőjel, hiszen talán senki sem tudja, hogy miért hoztuk el ide, vagy ha már elhoztuk, akkor miért nem játszik semennyit. Most viszont leginkább ismét Andrej Arsavin foglalkoztat minket, akit hosszú vergődés után éppen visszapasszoltunk a Zenithez, ahonnan még 2009-ben hoztuk el klubrekordot jelentő összegért. Tény, hogy az orosz szinte szezonról szezonra gyengébb formát mutatott, és az elmúlt fél éve maga volt a katasztrófa, de vajon megengedheti-e magának egy olyan helyzetben lévő klub, mint a miénk, hogy február végén csak úgy bagóért megváljon valakitől?

Különvélemény. (Legalább) három éve már a csapból is az folyik, hogy a Premier League aktuális kiírása a legkompetitívebb, amit ember valaha látott. Erős ez a banda, kemény az a gárda, megjósolhatatlan a végkimenetel és hasonló klisés együgyűségek. Mindig jól belevágnak a csapatok, rögtön kiosztanak egymásnak pár pofont a miheztartás végett, ami jó alapot ad a média dúvadjai számára, hogy mindenkit megtépjenek vagy égig magasztaljanak már a szezon elején, aztán pár hét elteltével kibukik, hogy nem is egészen úgy van az. Nem volt ez másképp ebben az évben sem. Sőt, az idei teljesítmények külön megkívánják, hogy egy másféle megközelítésben is értékeljük a küzdelemsorozatot. Ugyanis néha már szinte olyan borzalmas.

Hogy mégis miért nézem akkor? Ugyan már. A futball hozzánő az emberhez, a szenvedély nem hal meg akkor sem, ha netán nem azt kapod, amit elvársz tőle. Észak-londoni mazochizmusom megkívánja, hogy minden héten eccő-kéccő olyat húzzak a hátamra a bűn rossz foci korbácsával, hogy a vér is kiserken legott. Szóval ez most nem egy fröcsögős kirohanás, ahol mindenki indokolatlanul kapja a savat, csak mert a szeretett klubom által jelenleg képviselt szint mélyen a béka segge alatt van.

Ebben a bejegyzésben nem lesz semmi új. Megkockáztatom, hogy egyedi sem. Szóval most, hogy az elvárások nyomását eltakarítottam vállaimról, bele is vágnék a szokásosba, kicsit másként, kicsit a vadkutya által picsogósnak titulált stílusomban.

Igazi geekként nőttem fel, képregények, rajzfilmek, sci-fi, ezen belül persze Star Wars orrba-szájba, ezért is kölcsönöztem a címben szereplő mondatod az extended univerzumból, mert úgy érzem a vasárnapi ihletemre ez illik leginkább. Sztoikus beletörődéssel szemlélve az csapat idei teljesítményét (is), óhatatlanul más klubok felé fordul a tekintetem, konkrétabban személyiségek felé. Az elán nem ugyanaz, inkább csak kíváncsiság hajt, lássuk a futballvilágot kicsit madártávlatból.

Mondtam én, hogy ez egy hosszú maraton lesz. Túl vagyunk a felénél, az eleje megszökött, a négyes üldözőbolyban felvettük az utazósebességet. Mindez nem is lenne baj, de következik a hegyi menet, és mi alföldi gyerekek györökök vagyunk. Emlékszünk, az utolsó futásainkban mindig ugyanebben a szakaszban fogyott el az oxigénünk, ráadásul most szúr az oldalunk, vízhólyagos a talpunk, szemünkbe süt a nap, szembeszél kócolja a hajunkat. Van bajunk, de ha ezt túléljük és nem szakadunk le nagyon, nem törik el a lábunkat, nem lyukad ki a tüdőnk, az ellenfelek nem isznak etióp vért vagy nem pattannak biciklire, ha a hegycsúcsra érve nem esünk össze, akkor lefele már könnyebb lesz, mert ha egyszer az Arsenal-expressz begyorsul, akkor nincs megállás. A PL szezon következő pár mérkőzésének rövidebb összefoglalója a mai témánk, kicsit előretekintünk, körbenézünk, mi vár ránk a következő eseménydús napokban, tanakodunk az esélyeinkről és ha kell, beljebb döfjük a kést, hogy ne vérezzen.

Madridban és Londonban áll a bál, pedig még február sincs. A Real Madrid és az Arsenal kispadján egy-egy olyan szakember ül, akik az elmúlt másfél évtizedben fenekestől felforgatták a világ labdarúgását. Eredményeikkel nehéz vitába szállni, volt és jelen játékosok nyilatkozataival pedig felesleges. De valami nagyon nem stimmel a két klubbal napjainkban.

Nagyon régóta tervezem már ezt a posztot, csak eddig sosem volt türelmem nekiállni, de most időt kértünk pár héttel ezelőtt, szóval büszkén jelentem: megszületett. A blogunk számára a Facebook kliens elengedhetetlen, ráadásul azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az aktivitást elnézve ezt olvasóink is hasonlóképpen gondolják, hiszen rendszerint 80% felett állunk ilyen téren. Az üzenőfalunkat több mint egy éve toljuk szét teljes erőbedobással, s ezen időszak alatt sok dolgot sikerült megfigyelnünk, valamint azt is "testközelből" volt szerencsék lekövetni, miként is viselkedik egy Ágyús a közösségi oldalon.

Szeretnénk leszögezni, hogy a következő sorok szívünk összes szeretetét tartalmazzák, de bazzeg, összességében nézve nagyon súlyosak vagytok, tehát hiba lenne nem felmutatni a tükröt. Lapozás után jön a búkwengerek 15 típusa, avagy íme a lexikon, mit és hogyan tesz egy futballszurkoló ott, ahol nagyjából mindent ér.

Az átigazolási időszak vége óta Wenger egy igazi maratonnak fogja fel a Premier League-et, követve Őt tűzön-vízen át mi is így teszünk. Az első és a második szakaszról már beszámoltunk, kicsit tévedtünk, de tudtuk, hogy nem lesz sétagalopp. Már arról is írtunk sok-sok számot, hogy hol tartunk, és megyünk tovább a jól kikövezett arsenalos úton, a cél továbbra is a negyedik hely megszerzése. A téli átigazolás kellős közepében találjuk magunkat, de túl vagyunk már egy olyan katarzison (Hanta szerkesztőtársunk egy másikon), amit jobban irigyelnek tőlünk, mint a veretlen szezont. Henry a PL-ben is segítségünkre lehet az Afrika Kupa ideje alatt, ebben a két hónapban a MU és a Sp?rs is ellátogat az Emirates-be. De ne szaladjunk ennyire előre, azt javaslom, nézzük meg a következő négy bajnoki fordulót és utána ismét okosabbak leszünk. Vagy nem.