Az arsenal.com tegnap bejelentette, hogy hat fiatal játékos mellett Manuel Almunia is szabadon távozhat szerződése lejártával. Ez senkit nem érhetett meglepetésként, hacsak nem hibernálva töltötte az elmúlt szűk két évet, és mostanában olvadt ki. A spanyol még első számú kapusként kezdte az előző idényt 2010 augusztusában, de egy hosszú „sérülés” alatt bejöttek elé a lengyelek. Tavaly márciusban a West Brom ellen idegenben játszott utoljára, ahol Squillacival koprodukcióban hozták össze az ellenfél második gólját. A maradék meccsekre még a 41 éves Jens Lehmann is elé került a rangsorban, ami végleg jelezte, hogy Almunia ideje lejárt a klubnál. Nyáron nem akadt kérője, így az idei szezonban a felesleges ember kellemetlen szerepét alakította. A padon is csak néhányszor ülhetett, az októbert pedig a West Hamnél töltötte kölcsönben. Karrierje az Arsenalnál tehát viszonylag rövid idő alatt változott rosszból rémálommá (mert nem hiszem, hogy egyetlen profi játékos is élvezné az ilyen szintű megaláztatást, bármennyi fizetést is tesz zsebre havonta), de azért igazságtalan lenne elfelejteni, hogy előtte néhány szezon erejéig sok jót is kaptunk tőle. Röviden elbúcsúzunk a büntetőkirálytól.

"Mettált birod?" - kérdezhette volna tőlünk Emese, még valamikor augusztus környékén. Hát, mi bírtuk, nem is akárhogyan, de hála annak a magasságosnak, már vége az elmúlt 15 év legkínkeservesebb idényének. Ha a Chelsea-re igaz az, hogy az elmúlt pár hónapban pofán röhögték a halált, akkor az Arsenalról egyenesen az mondható el, hogy még szemen is köpte, leszophatsz, te köcsög - felkiáltással. Két wengernóz között ugyan dünnyöghetnénk azon, hogy két olyan csapat is nyert ebben a szezonban kupát, melyek mindegyike jóval mögöttünk végzett a pontvadászatban, de talán mindannyian elismerjük azt, hogy az Arsenal elsődleges feladata a túlélés volt, amit végre is hajtott. Büszkeségre igen, de túlzott örömre ez különösebb okot nem adhat nekünk, persze a csirkéken még tíz év múlva is marha jókat fogunk kacarászni.

Mielőtt még a közelbe húznánk némi szíverősítőt, fontos elmondani, hogy az eltelt 10 hónapban sokszor láthattuk a régi idők Arsenalját, mely nem szarta össze magát a küzdelem hevében, és nagyon sok esetben vert helyzetből diadalmaskodott, ami által egy igencsak tökös csapat körvonalazódott ki az Ékszerdoboz öltözőjében. Robin van Persie három egyéni címet is begyűjtött, s hát Arséne Wenger is olyat vitt véghez ebben a szezonban, amire csak rendkívül kevesen lettek volna képesek, de az is könnyen megeshet, hogy ennyi kudarc után az égvilágon senki.

Lapozás után főként csak a szépre emlékezünk...

Ott voltunk, megcsináltuk, győztünk, lapozás után képek...

Hiányzol. Hiányzol, mert mindig is hiányoztál. Már magam sem tudom, hogy pontosan miért, annyi mindent jelentettél nekem akkor. Fogalmam sincs, mert ez hiányérzet azóta csak hatványozódott. Kicsit olyan, mintha már nem élnél, mintha már én sem élnék teljesen, úgy igazán. Egyszer minden véget ér, az élet viszont megy tovább, mondják, kik okosabbak, de most nincs, s már akkor sem volt igazuk. Halad tovább, valóban, de nem úgy, mint amikor te egyengetted, nem olyan gördülékeny, nem olyan mennyei, nem olyan magától értetődő, hogy mennünk kell tovább, hogy nem állhatunk meg. Ugyan akkor még fiatal voltam, de sokat tanultam tőled. Idő kellett, hogy felnőjek, picit hosszúra nyúlt ez a folyamat, így a tanultakat nem alkalmazom olyan rég, de tudom, hogy tőled lestem el.

Nem alakult úgy az életem, ahogy szerettem volna, valójában nem tartok még sehol, nem vagyok olyan tökéletes, mint te, s ha meggebedek sem leszek soha annyira kifinomult, annyira vérprofi. Próbálkozom, de akkor sokkal jobban ment, mikor hétről hétre megmutattad, miként is kell ezt művelni. Felépítettél egy képet a fejemben arról, hogyan is akarok élni, megnyilvánulni, viszonyulni másokhoz, hogy milyen leszek akkor, ha majd nagy leszek. Igazából együtt nőttünk fel, a szemeim előtt váltál legendává, pótolhatatlanná, rám pedig várt a nagybetűs, ahol már közel sem tűnt minden annyira magától értetődőnek, mint ahogy tőled láttam. Akkor kezdtelek el csak igazán értékelni, holott fokozni már nagyon nem lehetett ezt. De neked ez is sikerült.

Zagyvaság, amit beszélek, tisztában vagyok vele. De nem vagyok hajlandó lemondani rólad, sőt, felnőni sem vagyok hajlandó. Nekem kell egy hős, ahogy minden gyereknek. Kell az az áhítat, amivel néztem rád. Folyamatosan szükségem van rá. Tudnod kell, hogy ennek hiányát nagyon nehéz elfogadni, könnyen megszoktam a jót, mert tudtam, hogy tőled mindig megkapom. Kérni sem kellett, minden nap olyan volt, mintha születésnapom lenne. Ma pedig neked van, téged ünneplünk, ma is, és még mindig. Mondanám, hogy köszönöm, de nem teszem, tudom, hogy visszautasítanád. Azért sem adok hálát senkinek, hogy oxigénhez juthatok, egyszerűen bután nézne ki, igazad van. De viszem tovább, amit tőled kaptam, s várlak vissza, hogy együtt arathassuk le a babérokat. Nem történhet másként, mindketten tudjuk. Kérlek, vigyázz magadra...

Ölel igaz barátod,

Arsenal

Bővebben itt.

Minden klub életében vannak szomorú évfordulók. Az Arsenalnak szerencsére nem jutott Münchenhez, Hillsborough-hoz, vagy a Heyselhez hasonló tragédia, de március utolsó napja egy kicsit minden évben szomorkás lehet számunkra. 2001-ben ezen a napon hunyt el Rocky, azaz David Rocastle, egy szurkológeneráció örökös kedvence, akinek a nevét - dalba foglalva - a mai napig hallani lehet meccsnapokon több ezer torokból. Nincs olyan szurkolói blog, amelyik ezen a napon ne emlékezne meg a klub történetének erről a kiemelkedő alakjáról. Tavaly, létezésünk első évében, mi sem mulasztottuk el az évfordulót, de az akkori poszt sajnos egy kicsit last minute volt, és úgy gondolom, hogy Rocky személye és karrierje egy részletesebb írást is megérdemel. Ez következik tehát - David Rocastle emlékére.

Szerintem mindannyian úgy vagyunk vele, hogy minden meccs után elégedettek vagyunk, amit megnyert a csapatunk. Ha szemkápráztató játékkal és sok góllal, akkor azért, ha pedig gyengén játszva, de magukból mindent kiadva, akkor azért. Személy szerint nekem mindig azok a meccsek voltak a kedvenceim, amiket az utolsó percben tudtunk behúzni. Lehetőleg az utolsó fél órában már teljesen egykapuzva, naggyá téve az ellenfél kapusát, miközben mi minden egyes helyzet után azért imádkozunk, hogy csak legyen még egy következő, és abból szülessen már végre gól. És nem születik. Egészen az utolsó percig, mikor már annyira idegesek vagyunk, hogy a kezünket sem tudjuk tovább tördelni, a tekintetünket pedig egy percre sem tudjuk levenni a meccsről. Akkor pedig jön egy utolsó helyzet, egy utolsó lehetőség, és BUMM. Bent van, mi pedig földöntúli boldogsággal ugráljuk körbe a minket körülvevő teret, miközben az öklünket rázzuk és általunk addig elképzelhetetlennek tartott magasságokba emeljük a hangunkat.

Az utóbbi pár hétben jócskán volt részünk ilyen élményekben, és a dologban az az igazán meglepő, hogy akármilyen sűrűséggel éled át ugyanazt, maga az élmény egyszerűen semmit sem veszít a varázsából. A Sunderland, a Liverpool és a Newcastle ellen lejátszott mérkőzések után tehát egyértelműen adta magát az ötlet, hogy néhány évre visszamenőleg elevenítsük fel ezeket az emlékeket. Utolsó perces csodák következnek a Highbury utáni korszakból.

Tovább »

Nagyon sokan leginkább azt csodálják (vagy csodálták) Wengerben, hogy olykor a semmiből képes előkotorni aprópénzért nagyon jó játékosokat. Gondoljunk csak Freddie Ljungbergre, vagy éppen Kolo Touréra. Mindkét játékos meghatározó tagja volt a veretlen csapatnak, és számos fantasztikus pillanatot szereztek a szurkolóknak. Sajnos sok minden más mellett Arséne-nek ez a képessége is gyengülni látszik, de azért néha mégis képes villantani valamit. 2010 nyarán nem kevesebb, mint négy középhátvéd hagyta el a csapatot. Név szerint William Gallas, Sol Campbell, Philippe Senderos és Mikael Silvestre. A legtöbben egy már ismert klasszis védőt vártak, és jogosan. Akkor egyedül Thomas Vermaelen maradt megbízható pontként a védelem tengelyében, valamint volt még egy egész éves kihagyás után lábadozó Djourou. Erre mi történt? Július 7-én a klub bejelentette Laurent Koscielny leigazolását. Egy olyan játékosét, akiről addig maximum az hallott, vagy látta játszani, aki megszállottja a francia bajnokságnak. Mi pedig csak néztünk magunk elé, hogy ennyi? Így fogunk nekivágni a szezonnak? Aztán tényleg így történt. (Ha nem számítjuk Wenger augusztusi szuper igazolását Sebastien Squillaci személyében)

Tovább »

Azért mindennek van határa, legalábbis nem ártana, ha lenne.  Nagyon jó nekünk, hogy van ez a Zinternet, mert a névtelenségbe burkolózva sok mindent leírhat az ember, s bizony még gondolkodnia sem kell sokszor. Szombat este például olyan übertrolling ment az NSO cikke alatt, ami klasszikus módon példázta az akciófilmek és az erőszakos videójátékok ártalmas hatásait. Ma reggel viszont a saját blogunkon nyitottam ki a szemem egy olyan kommentre, amit igazából még mindig nem hiszek el.

S igen, ez egy újabb Alex Song poszt lesz, noh nem mintha róla írnánk a legtöbbet...

Egy gyors fejszámolás után megállapítható, hogy a csapat jelenleg hatodik szezonját tapossa „új” otthonában, amit így lassan indokolatlan is lesz ezzel a jelzővel illetni. Ritkán emlegetett tény, de ettől még igaz, hogy ebben az időszakban egyetlen trófeát sem nyertünk - valószínűleg ezért lehet, hogy az Emirates rendesen megosztja a gúnártársadalmat. Van, aki csak Plázának hívja, más Ékszerdoboznak. Lehet találkozni olyan véleménnyel, mi szerint a klub a lelkét is eladta a stadion névadói jogai mellé, és bár csak 500 méterrel költözött arrébb, a gyökereit örökre elszakította. Mások szerint viszont az Emirates fölépítése épp az Arsenal legszebb hagyományainak folytatása, az évfordulós címeren is olvasható mottó (FORWARD) megvalósítása volt, és még a jövő szurkológenerációi is áhítattal fogják kiejteni azoknak a nevét, akik mindezt lehetővé tették. Ezek persze szélsőséges álláspontok, remélhetőleg legtöbben valahol a kettő között helyezkednek el a véleményükkel.

Jelen írással nem is az a célom, hogy ezt a vitát eldöntsem - természetesen akkor sem tudnám, ha akarnám. Az Emirates megszületésének azonban van egy gazdag háttértörténete, tele olyan kevésbé közismert tényekkel és szereplőkkel, amik miatt szerintem érdemes belevágni és elmesélni az egészet. Ha már tisztában vagy vele, hogy miért játszotta egy időben hazai BL-meccseit a Wembleyben a csapat, mi győzte meg végleg a klub vezetését a költözésről, ki találta meg a tökéletes helyszínt egy szeméttelepen, vagy hogy miért igazoltuk Denilsont, akkor valószínűleg nem sok újat fognak mondani a következő sorok. Ellenkező esetben érdemes lapoznod.

George Graham úgy hívta, hogy "A Kolosszusom", míg Arséne Wenger a védekezés professzorának nevezte, s mindkettőjüknek igaza volt. Egy technikailag maximálisan képzett, fantasztikus védő volt, igazi etalon a posztján. A szereléseit mindig a legmegfelelőbb pillanatban hajtotta végre, a levegőben egyszerűen verhetetlen volt, a pályán pedig tökéletesen látott, rendkívül jól olvasta a játékot. Ezekhez párosult némi csillapíthatatlan vágy a mindenkori harcra, párját ritkító fizikai és pszichés stabilitás, megkérdőjelezhetetlen vezérszellem, jó adag győztes mentalitás, s elementáris erő. Egész játékoskarrierjét egyetlen csapatnak szentelte, melynek színeiben 22 évet futballozott, s melynek 14 esztendőn keresztül volt a tábornoka. 669 összecsapáson tett meg mindent a címerért, ebből 663(!) alkalommal kezdőként, 48 gólt szerzett, 10 serleget elhódítva, többek közt 4 bajnoki címet és 3 FA kupát. Ő egy mára már letűnt kor szellemiségének egyik legjelesebb képviselője, a hűség, a hazaszeretet, az elkötelezettség mintaszobra, s ahogy egy szurkolói mondás tartja, ha nem ismered az életpályáját, nem tudsz semmit az Arsenalról.

Íme a szent ember, akinek Roy Keane is csókolommal köszön, akitől Vinnie Jones csontrepesztő lábai is megremegtek, az egyetlen, a megismételhetetlen, a történelem egy személyben: Tony Alexander Adams.

Miközben az ünnep éppen a tetőfokára hág, addig farpofáink egyszerre rezzennek az izgalomtól, vajon mi fog történni vasárnap a Sunderland ellen, mert már rohadtul unjuk, hogy csapatunk futballja nélkül telt el a hétvége. Sok mindenről addig nem tudunk mi sem értekezni, szóval ehelyett itt van 15 mérkőzés, amelyek kétség kívül a legjobbak közé tartoznak az elmúlt 15 évből, mivel nem egész egy hónappal ezelőtt ünnepelhettük a regnálást is.

Hajtás után videó-szoba wengeri mesterművekkel, mert megérdemeljük, s mert a múltba révedni igenis kellemes dolog, ha már ilyen nosztalgikus hangulatban vagyunk.

Ugyan 1582-ben Olaszországban, Spanyolországban, Lengyelországban és Portugáliában a Gergely-naptár bevezetése miatt szimplán elmaradt október 10-e, viszont ahogy lépdelünk tovább a történelemben, több jeles esemény fűződik ehhez a naphoz, apró szépséghiba, hogy túlnyomó többségben szomorú vagy sajnálatos történéseknek lehettek szemtanúi őseink. 1780-ban egy hatalmas hurrikán 30 ezer ember életét követelte a karibi térségben, 1944-ben 800 gyermeket végeztek ki auschwitzi koncentrációs táborban, 1957-ben Nagy-Britannia legsúlyosabb nukleáris katasztrófája következett be, 1980-ban 7.3-as erejű földrengés rázta meg az algériai El Asnamot, 1986-ban pedig hasonló történt San Salvadorban, 7.5-ös erősséggel.

Természetesen október 10-éhez kapcsolódnak pozitív kicsengésű dolgok is, például 1950-ben Charlie George, majd 1966-ban Tony Adams látta meg a napvilágot (Isten éltesse őket), s hát nem utolsósorban 2010-ben ezen a napon indult el a Népsport Arsenal érdekeltségű blogja, az Útwenger.

A jelen Arsenaljában sajnos kevés az olyan futballista, akitől szinte minden meccs minden percében számíthatunk egy megbízható jó teljesítményére, akit ha meglát az ember a kezdőben, akkor nyugodtan sóhajt fel, hogy azon a poszton ma sem leszünk gondban. Bacary Sagna ezek közé a játékosok közé tartozik, és a mostani sérülésével sajnos ismét egy hatalmas lyuk tátong a kezdő tizenegyben, ugyanis a pótlására mindössze a teljesen rutintalan és egyelőre bizonytalan megítélésű Carl Jenkinson valamint az eredetileg középpályás Francis Coquelin áll rendelkezésre, így az egyébként is rendkívül bizonytalan védelemnek most egy újabb nehezítő körülménnyel kell majd szembenéznie legalább 3 hónapon keresztül. Wenger is gyakran szereti hangsúlyozni, hogy egy csapat sikerességének az elengedhetetlen kelléke a folyamatosság, és nálunk ezt leginkább a szenegáli származású francia testesítette meg, hiszen ideigazolása óta többnyire ugyanazt a jó teljesítményt nyújtja. Sagna a tökéletes csapatember, aki nem pofázik fölöslegesen, nem rinyál, hogy kevés a fizetés, hogy másik csapatban szeretne játszani, csak kimegy a pályára és teszi a dolgát. Egy ilyen játékos hosszú távú elvesztése egy szinte romokban heverő csapatnak hatalmas csapás, és én személy szerint nem is vagyok benne biztos, hogy sikeresen tudjuk majd pótolni.

Kissé talán igazságtalan is, hogy egy ilyen megbízható játékosról roppant kevés szó esik, és az emberek hajlamosak arra, hogy megszokják a jót, ami egy jobbhátvéd esetében olykor kevésbé látványos, mint egy középpályásnál, de amint kiesik a gépezetből, máris érezhető a hiánya. Szóval most egy hiánypótló poszt következik a Highbury utáni Arsenal egyik legjobb játékosáról.

A klub 125 éve íródó történetében több mint 800 játékos lépett pályára a világ legszebb mezében. Közülük tizenheten mondhatják el magukról, hogy legalább 100 gólt szereztek, azaz „századosok”. Robin van Persie nemrég csatlakozott ehhez az illusztris társasághoz, ezzel egész biztosan beírta nevét a klubtörténet legendái közé, ezt a státuszt ugyanis nem ússza meg, aki bekerül a százasok klubjába. Nem akármilyen nevek szerepelnek a listán, legtöbbjüket valószínűleg kapásból sorolja a rutinos gúnár, de akadnak olyanok is, akik kissé a feledés homályába merültek. Ez az írás inkább az utóbbi csoportra koncentrál, azokra, akikkel korábban nem foglalkoztunk itt a blogon, de természetesen egyik gólgyáros mellett sem megyünk el szó nélkül. A folytatásban olyan nevek szerepelnek, mint David Jack, Reg Lewis vagy Alan Smith.

Felnőtt karrierjét a bal szélen kezdte, Wenger faragott belőle középcsatárt, ahogy tette azt anno sikerrel Henry esetében. Kezdettől fogva hosszú távon számolt vele, hiszen Bergkamp pótlására érkezett a Feyenoordtól.

„Ő egy nagyon intelligens, tehetséges játékos, s mindenekelőtt: a játék a szenvedélye. Az elején Dennis Bergkampot állítottuk elé követendő példaként, s ebben a szellemben is fejlődött tovább. A passzai Dennis-t idézték, ráadásul több gólt szerzett, mint Dennis. Tisztelte, s tiszteli a mai napig Bergkampot, minden szavát komolyan veszi.”

Robin van Persie szombaton megszerezte 100. gólját az Arsenal címere alatt, s ezzel a 17. pozíciót foglalja el a klub örökranglistáján, mi több ő a 4. holland játékos, aki 100 gólt ért el a legfelsőbb angol bajnokságban, közvetlen Dennis Bergkamp, Ruud van Nistelrooy és Jimmy Floyd Hasselbaink mögött. Jelenleg ő az Arsenal csapatkapitánya, aki gondolt egyet januárban, s azóta a hátán cipeli a komplett cirkuszt. Lapozás után főként őt éltetjük, de latolgatjuk majd azt is, vajon Isten tényleg hollandus-e...

A klub 125 éve íródó történetében több mint 800 játékos lépett pályára a világ legszebb mezében. Közülük tizenheten mondhatják el magukról, hogy legalább 100 gólt szereztek, azaz „századosok”. Robin van Persie szombaton csatlakozott ehhez az illusztris társasághoz, végre okot adva egy kis ünneplésre a nehéz szezonkezdet után. Robin ezzel egész biztosan beírta nevét a klubtörténet legendái közé, ezt a státuszt ugyanis nem ússza meg, aki bekerül a százasok klubjába. Nem akármilyen nevek szerepelnek a listán, legtöbbjüket valószínűleg kapásból sorolja a rutinos gúnár, de akadnak olyanok is, akik kissé a feledés homályába merültek. Ez az írás inkább az utóbbi csoportra koncentrál, azokra, akikkel korábban nem foglalkoztunk itt a blogon, de természetesen egyik gólgyáros mellett sem megyünk el szó nélkül. A tizenhét mesterlövész közül ma nyolc kerül sorra, köztük Bastin, Radford és Lishman.

"Arséne who?" - csillogott a brit újságok címlapján napra pontosan 15 évvel ezelőtt, hiszen 1996. szeptember 16-án vált hivatalossá, hogy ő lesz az Ágyúsok új edzője. Azóta sok víz lefolyt a Temzén, s a francia edző / manager / pénzügyi szakember csattanós választ adott arra, hogy ki is ő valójában. Mivel blogunk az ő nevét viseli, így elkerülhetetlen, hogy róla beszéljünk folyamatosan, s több mint valószínű, hogy ez hasonlóan domináns téma lesz még a következő 15 évben az összes Arsenal témájú portálon. Jelen poszt alkalmával nem is szaporítanánk a szavakat túlságosan, mindössze szeretnénk neki köszönetet mondani, hogy oda emelte az Arsenalt, ahol jelenleg is tartózkodik, az elmúlt évek sikertelensége ellenére is. Stílust adott mind a klubnak, mind a játéknak, mind a futballnak globálisan, s ahogy egy általam mélyen tisztelt blogger írta a legtalálóbban:

"Ha az Arsenalban játszol, tudsz focizni. Nagyon tudsz focizni. Van eszed, érzéked a játékhoz. Tudsz csapatban gondolkozni. Nem köpöd le az ellenfelet, nem fetrengsz, mint akin átment a London Expressz. Passzolsz, ha valaki jobb helyzetben van. Jó, igazából örökké passzolsz. Nem vagy szétvarrva ostoba tetkókkal, és nem hoztak ki kétszer előzetesből. Játékos vagy. Arsenal játékosnak lenni nem azért rang, mert valami bódult milliomosnak van elég pénze, hogy kifizessen, hanem mert Wenger érdemesnek tart rá."

Az ünnep alkalmából összekapartam pár - talán még sosem látott - képet (egész pontosan 15-öt) Arséne Wenger első évéből, lapozz egyet, aztán mentsed őket, ha gondolod...

Minden klubnál vannak mezszámok, melyeknek súlya van. Nem biztos, hogy a játékosok mindig érzik ezt, de a szurkolók más szemmel nézik a kitüntetett mezek viselőit, külön elvárásokat támasztanak velük szemben. Ha az Arsenalnál valaki megkapja a 6-ost, azt automatikusan Tony Adamshez hasonlítják. A mindenkori 7-es viselőjének olyan nevekhez kell felnőnie, mint Robert Pires vagy Liam Brady. A 10-esek számára örökre Dennis Bergkamp marad az etalon, és mikor Theo átváltott 14-esre, azzal tudatosan üzente, hogy Thierry Henry nyomdokain szeretne elindulni.

A 9-es mez gyakran cserélt gazdát az elmúlt tizenegynéhány évben, és viselőiről kivétel nélkül elmondható, hogy vagy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, vagy pedig ígéretesen induló Arsenal-karrierjük különböző okokból idejekorán véget ért. Röviden szólva: a 9-es mez el van átkozva, ebben egészen biztosak lehetünk. Annak apropóján, hogy egy szezonnyi szünet után új gazdára talált az átkozott 9-es, felelevenítjük a korábbi viselők balul sikerült észak-londoni próbálkozásait. (Babonások csak szülői felügyelet mellett olvassanak tovább.)

Ezen a nyáron írtam már búcsúposztot Clichy-nek és Denilsonnak. Előbbit kedveltem, de távozása nem rengette meg alapjaiban a csapatot, utóbbi pedig ágyús örömtüzek közepette tért haza Brazíliába. Nem kérdés, hogy a három közül ez a mai messze a legnehezebb feladat.

A Cesc-sagáról egész könyvet lehetne írni - csak nem érdemes, mert valószínűleg a világirodalom legunalmasabb műveinek egyikeként tartanák számon. Lehetne írni az évek óta tartó sajtóhadjáratról, amelynek keretében több száz (ezer?) cikk született, túlnyomó részük puszta spekuláció. Lehetne írni arról, hogy hányszor hangzott el Xavi, Pique, Puyol, Valdes és társaik szájából, hogy kapitányunknak Barcelonában a helye, és hogy ez mennyire mérhetetlenül tiszteletlen és felháborító volt. Lehetne írni arról, hogy mennyire gerinctelenül viselkedett a földkerekség legjobb klubjának tartott Barcelona a legutóbbi két nyár alatt. Lehetne írni arról, hogy Fabregas miért váltott klubot kevesebbért, mint Andy Caroll. Lehetne írni arról, hogy mennyire rosszul kezelte a helyzetet az Arsenal és Arsene Wenger. Lehetne írni arról, hogy miért tartunk  az új szezon kezdete után két nappal ott, ahol tartunk. Ezekkel most egyáltalán nem szeretnék foglalkozni. A kommentek között úgyis vitázunk majd ezekről a kérdésekről, hiszen mindenkinek van véleménye, aki követte a történéseket, illetve annak is, aki nem. Másrészt úgy érzem, hogy ezek fontossága eltörpül a szomorú tény mellett, hogy az Arsenal immár hivatalosan is elveszítette kapitányát és legjobb játékosát.

Napok óta Henry lázban égek, ezt tapasztalhattátok a Facebookon. Most mégis itt ülök, s ugyanazt a görcsöt érzem, mint mikor Bergkampról írtam. Olyan hihetetlen mennyiségű érzelmet vált ki belőlem, fénysebességgel cikáznak a gondolatok a fejemben, egyik kellemes pillanatból zuhanok a még kellemesebbe, s ez meghaladja a képességeim, őszintén bevallom.  Nem érzem méltónak magam arra, hogy ilyen kvalitású futballistákról írjak, mint ők ketten. Nem érzem azt, hogy képes lennék leírni minden gondolatom, ezt a bevezetőt is ötödjére írom át. S még így is kénytelen vagyok korrigálni rögtön a legelső mondatot, mert ha az összképre tekintek, évek óta Henry lázban égek. Régóta tart ez már, s múlni nem fog, ezt már most látom.

Szóval eltekintenék most attól, hogy egy komplett életrajzot írjak a 14-esről, inkább sodródok, jön ami jön, lesz amilyen lesz, de legalább áthatja majd az őszinteség. Nem mintha tudnék bármit is hazudni erről az emberről...