Büszkeséggel vegyes izgalommal várom a WBA elleni meccset. Büszkeséggel, mert ahogyan ez a csapat tetszhalott állapotból felküzdötte magát abba a pozícióba, amiben most van, az csodálatra méltó. Izgalommal, mert számunkra 2005/06 óta nem volt ehhez hasonló tétje az utolsó bajnoki fordulónak - ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy most is hozni fogjuk a St. Totteringham’s Day megünnepléséhez szükséges eredményt. Mert nem lehet másképp, és mert megérdemeljük. Sokszor két kézzel esnénk Wenger torkának, amikor elkerülhetetlenül bedobja egyik kedvenc szállóigéjét, miszerint a BL-indulás felér egy kupával, de most igaza van. Az idei harmadik hely nekünk olyan lesz, mint egy trófea, méghozzá az értékesebb fajtából. (Egészen biztosan értékesebb, mint a Pool hősies győzelme a Cardiff City ellen a Mikiegér-kupa döntőjében, de ezt most hagyjuk.) Bárki bármit mond, a PL mezőnye idén bombaerős volt. Aki erre a szemét forgatja, annak jusson gyorsan eszébe, hogy a BL-döntős, a Barcát röhögve, 10 emberrel és Torres-góllal (a végső megalázás) kiejtő Chelsea valószínűleg a hatodik helyen fog végezni. Szinte biztosan meg fogja őket előzni a tudatos munkával felépített Newcastle, az (urambocsá) sokáig bajnokesélyes Spurs, aki meg tudta szorítani az európai szinten is kiemelkedő manchesteri csapatokat (az EL nem számít, ott egyetlen, magára valamit is adó klub sem akarja sokáig égetni magát), és persze mi. Ilyen kőkemény és kiélezett versenyben a bronz többet ér, mint a spanyol és olasz bajnoki cím együttvéve, megspékelve három Aranylabdával, úgyhogy lesz mire vernünk a fas mellünket vasárnap a hármas sípszó elhangzása után, kedves szurkolótársaim.

Félelemmel teli undorral várom a WBA elleni meccset. Lassan végig nézek az utolsó hónap eredményein, és komolyan felteszem magamnak a kérdést, hogy ezek érdemelnének Bajnokok Ligája indulást? A legutóbbi négyből 0, azaz nulla meccset nyertek meg ezek a piros-fehérbe öltöztetett félkegyelműek. Olyanok oktattak minket hazai pályán, mint a 8 hónapig alibiző Wigan, meg az újonc Norwich. Közben annak a Chelseanek sem sikerült gólt lőni, amelyiknek hazai pályán négyet vágott a Liverpool. Értitek, a Liverpool. Közben véletlenül rápillantok az augusztusi és a januári eredményeinkre, és szép lassan elfog egy kellemetlen hányinger. Egyszerűen fel nem bírom fogni, hogy ennyire nulla teljesítménnyel mégis hogyan maradhatott esélyünk a dobogós hely megszerzésére az utolsó forduló előtt. Ha a világ legerősebb bajnokságában játszanánk, akkor végig ki sem mozdultunk volna a kieső helyekről. Még szerencse, hogy itt a Bajnokok Ligája helyekért is olyan csapatok harcolnak, mint az örök vesztes Tottenham, meg a pár éve még kieső olcsó négerekkel felturbózott Newcastle.

Minden úgy kezdődött, hogy az ős NST blog posztjai alatt verbálisan téptük egymás idegeit egy-egy nick mögé bújva. Nem sokkal később a billentyűzetet felcseréltük a focitornák zöld gyepére, a jorky-s esték majdnem zöld majdnem gyepére, és a nevekhez arcok, gólok, esernyők, kötények kapcsolódtak. Egyetlen dolog nem változott: a töménytelen szaktudás, szakértés, és a röhögés. A 2 dimenzióból hármat varázsoltunk, s ezt az ún. hagyomány számunkra kezdettől fogva fontos volt, és a sok közös meccsnézéssel, bográcsozással igyekszünk azóta is tovább vinni. A mai napig 3D-s blogolást végzünk, most pedig emeljük a tétet...

A nagy happening tervezgetése közben, egyre kevesebb a posztunk, és igazából nincs is min csodálkozni. Ebben a szezonban megjártunk mennyet és poklot, nem egyszer egyetlen mérkőzés lefolyása alatt, természetes, hogy fáradt már érzelmileg az egyszeri gúnár, és már csak az istenes gőzkieresztésre (mindenki saját szája íze szerint) koncentrál. Mint ahogy az is megszokott már gondolom tőlem, hogy a csapattól távol álló dolgokról írok, de ma estére olyan esemény van készülőben, amit nem lehet még semlegesként sem figyelmen kívül hagyni. Idén a spanyol csapatok toronymagasan dominálták az európai kupasorozatokat, hogy aztán még magasabb visszhanggal zuhanjanak ki a rangosabb torna elődöntőjében, és kicsit neurotikus, de mindenképp izgalmas megmérettetésekben jussanak a „kistestvér” döntőjébe.

Az egyikük 900. mérkőzésére készülődik az Arsenal kispadján. A másiknak, aki végig ott ült mellette (kivéve azt a nem elhanyagolható számú alkalmat, amikor Arsene a lelátóra volt száműzve), minden bizonnyal ez lesz az utolsó hazai meccse, ahol valamilyen hivatalos minőségben segítheti a klubot. Már tavaly felmerült, hogy esetleg befejezi, de akkor sikerült rábeszélni, hogy maradjon még egy szezont. Wenger is lenyilatkozta, hogy nem tudna mit kezdeni segítője nélkül, aki részben egy makacs térdprobléma miatt kénytelen most otthagyni az edzőpályát. A Norwich elleni meccs minden körítés nélkül is éppen eléggé fontos, de a ma délután (és a beharang) egy része Pat Rice-ról fog szólni, aki 44 év után szögre akasztja a rövidnadrágot.

Amíg Spanyolország legnagyobb városaiban már vélhetően levették a pengéket a boltok polcairól, nehogy váratlanul megcsappanjon a világ két majdnem legjobb csapatának (Európában is) indokolatlanul túlméretezett szurkolótábora, addig Angliában olyan kiélezett harc folyik az első 4 hely megszerzéséért, amilyennek a fent említett mediterrán állam évek óta nem volt szemtanúja, de legalább ott is tudnak idény közben északról sztrímelni 1-2 valóban élvezetes mérkőzést, persze csak addig, amíg nem kapnak Internetadót ők is a pofájukba, aztán majd rázhatják unalmukban a Mallorca meccseire, s akkor az idei BL döntőt egy mondattal le is tudtuk, amihez - mi is tudjuk, kicsi eltévedt majompalánták - az Arsenalnak megint nem volt túl sok köze.

Ha már így külsővel felrúgtuk a fikabilit, természetesen nem mehetünk el szó nélkül mai ellenfelünk mellett sem, meg aztán úgyis megszokhattátok már, hogy köcsögök vagyunk. A Stoke története során eggyel kevesebb bajnoki címet nyert, mint ahány metszőfog látható a fenti képen, s habár piros-fehér színkombóban pompáznak ők is, de arról azért mindannyiunknak lehet némi fogalma, hogy futball szempontjából nem ők azok, akik a kisujj kimutatásával hörpintik fel a kávét. A mai idegenbeli mérkőzés pont annyira hiányzik az utolsókat rúgó Arsenalnak, mint pikkelysömör a hónaljba, de mielőtt még halálra rémülnénk annak gondolatától, hogy Denílson jövőre akár újfent játszhat ellenük, szögezzük le gyorsan: Papa még mindig csak egy van. Főleg azért, mert eddig benne még nem találtak katalán DNS-t, bár cikkekben bővelkedni fog az idei nyár is. Hajtás után kong a harang...

Szeptemberben kibontottuk a Karácsonyi ajándékokat, és az azt következő hetekben kizárólag kérdőjelek tükröződtek vissza Ágyús szemeinkből beszélgetések közben. Ízlelgettük az érkezők neveit, képzeletben feltettük őket a pályára 442, 433, 451 formációban, kihúztuk szélre Gervinhot, Artetát középre valahova, Mertesacker magasságát méricskéltük és elképzeltük felhőfejeseit. Mélyebben néztük az első összecsapásokat, mint valaha, valaki okosabb lett, valaki meg csak pislogott. Közben a sorsolást is magunk elé vettük, számolgattunk, ahogy egy jó szurkoló teszi. Sokan ültünk a székekben és gondolkoztunk, mi lesz itt idén? Körülbelül egy dologban sikerült közös nevezőre jutnunk: idén csípjük el az első négy hely egyikét (azaz a negyediket), hogy jövőre ismét a legnevesebb nemzetközi kupában indulhassunk. Wenger ugyanezt fogalmazta meg és ismételte el az újságírók kérdésére százszor.

Idióta az idei szezon, a jóslatok nagy része nem vált valóra, szilvesztert a negyedik helyen ünnepeltünk, majd jött a fekete leves. Ráadásul a szerepek megfordultak, én lettem óvatosabb a jó eredmények láttán (Peet azért még vezet), míg többen soha nem látott optimizmussal tekintettek a jövőbe.

Személy szerint én a nagy menetelés elején azt kívántam, hogy a Wigan elleni győzelemmel kerüljünk olyan helyzetbe a Chelsea elleni londoni rangadó előtt, hogy reális esélyünk legyen a korábbi álmunk megvalósításához. Annyiból igazam lett, hogy nagyon fontos lesz a Kékek elleni összecsapásunk és győzelem esetén továbbra is saját kezünkben lesz a sorsunk. Most is ott van, de tarkónkon érezzük az üldöző sereg leheletét. Egyetlen egy dolgunk van: begyűjteni a 3 pontot és továbbra is kizárólag előre tekintve felemelt kézzel a középső ujjunkat mutatva tudatni az ellenfelekkel, hogy Londonban mi vagyunk a istenkirálycsászárok!

Vajon mi akadályozhatja meg szeretett csapatunkat abban, hogy a mai mérkőzést behúzzák? - hajtás után erre keressük a választ.

A liga legrosszabb formájában lévő csapata kétségtelenül a Farkasoké, a 10 meccses mérlegük egyetlen győzelmet (QPR A), ugyanennyi ikszet (Castle A), és 8 zakót mutat, többek közt a Fulham és a United is felpofozta őket (5-0), legutóbb Stoke városában égtek meg, jelenleg 6 mérkőzés óta nyeretlenek, 4 szerzett és 19 benyelt találat kíséretében.

Szóval míg azon tűnődünk, miként vált Mikel Artetából egy újabb wengeri jobbkéz Song mellett a középpályán, vizsgáljuk meg a csapat többi részét is, mert a mai meccsre clean sheetet és Robin triplát orrantunk nagyképűen, annak ellenére, hogy erről magunk sem vagyunk meggyőződve teljesen. Vagy igen?

Talán mindannyiunk nevében kijelenthető az elmúlt szezonok figyelembe vételével, de még inkább a tavalyi botrányos idényvégi "produktum" tekintetében, hogy a valódi elvárások teljesítésének kapujához most érkezett el a 2011/12-es Arsenal. Ez pedig nem lenne más, mint egy erős szezonzárás, nehogy megint úgy járjunk, mint a kisfiú, amelyik az óvodai tombolán öltöztetős babát nyert. Főleg azért ne, mert jelenleg nem kicsi a tét, így kedvünk sem lehet sötét, nehezített pályán vergődtünk fel az első 4-ig, ráadásul nemrég kezdett el csak igazán kacifántos lenni a történet.

A mai beharangozóban több témát érintünk (még többet meg direkt nem), visszatekintünk egy picit az eddig látottakra, és természetesen utálatoskodunk is, ma délutáni ellenfelünk ebből a szempontból nem túl komplikált téma...

Minden klub életében vannak szomorú évfordulók. Az Arsenalnak szerencsére nem jutott Münchenhez, Hillsborough-hoz, vagy a Heyselhez hasonló tragédia, de március utolsó napja egy kicsit minden évben szomorkás lehet számunkra. 2001-ben ezen a napon hunyt el Rocky, azaz David Rocastle, egy szurkológeneráció örökös kedvence, akinek a nevét - dalba foglalva - a mai napig hallani lehet meccsnapokon több ezer torokból. Nincs olyan szurkolói blog, amelyik ezen a napon ne emlékezne meg a klub történetének erről a kiemelkedő alakjáról. Tavaly, létezésünk első évében, mi sem mulasztottuk el az évfordulót, de az akkori poszt sajnos egy kicsit last minute volt, és úgy gondolom, hogy Rocky személye és karrierje egy részletesebb írást is megérdemel. Ez következik tehát - David Rocastle emlékére.

Everton kipipálva, jöhet a kötelező győzelem mérkőzés a Villa ellen, ilyen pedig az angol labdarúgásban nincs, mint tudjuk. Már csak kilenc mérkőzés van hátra, kevés lehetőség van javítani, ezért is kell nyernünk ma. Az Emirates közönsége még ötször látja a fiúkat kifutni a tükörsima, kifogástalan minőségű gyepre (igazából tízszer, mert a második félidőben is kifutnak), az eredményeknek köszönhetően ismét telt ház várható, Wenger a jegyek eladásából származó bevétel jelentős részét már el is költötte, Podolski szinte a zsákban van már a nyár első igazolásaként. Kicsit furcsának tartom, hogy mindenki a nyári csereberékkel foglalkozik, még maga a mester is, a .com legfrissebb szalagcíme: ‘We want quality not quantity in the summer’. Közben az EU-tól Joaquin Almunia, az UEFA-tól Michel Platini állt ki a nyilvánosság elé, hogy közölje: a Financial Fair Play (FFP), azaz a gazdasági sportszerűséget célzó UEFA-szabályozás nem ellenkezik az uniós joggal, így bevezethető. Mielőtt elkalandozna mindenki figyelme, koncentráljunk a mai összecsapásokra, mert ismét mi lehetünk a forduló nyertese, de ehhez be kell gyűjtenünk a három pontot. Ha ez sikerül, akkor a 7. bajnoki meccsünket nyerjük meg zsinórban. Erre utoljára még 2007 őszén volt példa.

Tiszta szívvel, bátorsággal - minden így kezdődött. Akkor Wenger mellé álltam, maratont hirdettem - eddig bejött. A szezont szakaszokra bontottam, ahogy a 42 kilométert szokták a hosszútávfutók. Csúnyán beragadtunk a rajtnál, néhányan a sarkunkra léptek. Cipőt váltottunk és elkezdtünk felzárkózni, mindent kifacsartunk magunkból, hogy megpillantsuk az élbolyt, sokáig a hetedik helyen döcögtünk, lépésről lépésre közelítettük meg az előttünk állókat futókat. Mire a naptár 2012-t mutatott, váratlanul a negyedik helyen találtuk magunkat, de piszkosul elfáradtunk, holtpont következett. Visszaestünk, nem várt könyökök a bordában, szúrt a tüdőnk, légszomjban szenvedtünk, kapkodtuk a levegőt és elkezdett esni az eső. Majd jött Arséne és olyan négy fordulót láthattunk, ahol úgy használta fel tapasztalatát, ahogy Ayrton Senna azon a bizonyos esős futam egy bizonyos körében.

Eltelt huszonnyolc forduló, ismét a negyedik helyen futunk. Ráadásul a bajnokság azon szakaszába érkeztünk, amikor az olimpián a maratonisták meglátják a stadiont. Oda kell befutni, de minden optikai csalódás ellenére a stadion nagyon messze van.

Ahogy az várható volt, a BL-ből való kiesés után azonnal ellepték a Robin van Persie átigazolásával foglalkozó "hírek" a virtuális sajtót, a múlt heti slágertéma a highest-earning Premier League player, magyarul legjobban kereső PL játékos volt, s természetesen mindezt a Manchester City vonatkoztatásával kreálják, de csak akkor lesz a legjobban kereső, ha Tevezt eladják. A képlet rendkívül egyszerű: nézd meg az Arsenalt, s vedd figyelembe, mik azok a tényezők, amelyekkel jelenleg nem tudják felvenni a versenyt, s ezek ugye a fizetések, valamint az átigazolási díjak. A rémhír pedig máris készen van, a kattintások garantáltak (mert csakis erről szól ez a cucc), főleg akkor, ha mindezt egy hitelesnek mondott oldalon hozzák le, mint például a The Times, persze ennek is csak a pletykarészlege, a Sunday Times foglalkozott ezzel, főoldalon azért még nem mernek ilyet írni, nehogy csorba essen azon a bizonyos hitelességen. A szurkolók általában tisztában vannak a klubjuk lehetőségeivel, magyarul nyugodtan le lehet írni, hogy Robin van Persie elfogadta a heti 210 ezer fontról szóló fizetési összeget, csak még az átigazolási díjról nem sikerült megegyeznie a klubnak (egy kaput mindig nyitva kell hagyni), s erre máris ugrik az olvasó. Más kérdés, hogy nagyon nincs mit elfogadnia, mivel az FA szabályzata szerint meg sem kereshetik a játékost az átigazolási időszakon kívül. Aztán persze beindulnak a különböző bulvármechanizmusok, mindenki átveszi a "cikket", mert minden mindennel összefügg, mint amikor Putyin elzárta a gázt, s másnap Britney Spears-nek elapadt a teje.

Lapozás után javarészt komoly dolgokkal foglalkozunk...

"We will try. We know we can put a better performance in and you can tell Milan that tomorrow we will play on a football pitch, a real football pitch." (A. Wenger) *

Lefőtt a KV. Ez a hajó már elment, Kassai Viktornak köszönhetően csak matematikai esélyünk maradt az AC Milan elleni Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének hazai visszavágójára. Hiába volt végig jobb az olasz csapat, a les az les, a tizenegyes (nem megadása) meg tizenegyes (nem megadása). Az utolsó szalmaszálat vette el tőlünk honfitársunk, tegyük hozzá, nem először. Más lenne, ha csak kettő vagy három fával nyertek volna otthon Boatengék, a négy már sok, túl sok. Nem kell sokat visszamennünk az időben, nulla játékkal is képesek vagyunk jó eredményt elérni idegenben (Sunderland, Pool), ezért fájó a spori közreműködése. Fontos megjegyezni, hogy Wenger csúnyán benézte az odavágót, nem is kérdéses, így alakult ki a végeredmény Milánóban: 2+2 = 4-0.

2011.09.01. reggelén már tudtuk, hogy idén egyetlen célunk van, a bajnokságban valahogy visszajönni, az első négy hely egyikét (értsd: negyedik) megszerezni. Már akkor leírtuk, hogy vért fogunk izzadni, és ezt továbbra is tartjuk egyetlen kicsi módosítással: a sp?rs újra lőtávolba került, így még érem is lehet a vége, de azért vért kell pisálnunk. És ki kell hozzá esnünk ezen a napon. Nem lesz nehéz. Holnap reggelre mindenkiben tudatosulni fog, hogy hét éve nem nyerünk kupát.

Végre túl vagyunk a februáron, ami igencsak rapszodikus teljesítményt hozott, gyakorlatilag tökéletes tükörképe volt az idei szezonnak, egyszer fent és egyszer lent, sírunk, majd nevetünk. S bizony menet közben ránk köszöntött a tavasz, eljött a március, amitől mindannyian úgy rettegünk már egy ideje. Pedig a számok alapján nem kellene, hiszen a március - most fogsz megdöbbenni - a Wenger-éra mindenkori legsikeresebb hónapja a bajnokságban: 52 mérkőzés, 36 győzelem, 10 döntetlen és 6 vereség, magyarul 2.27 pontot szerzünk a kora tavaszi meccseken átlagban.

Azt, hogy mindkét csapatnak rendkívül fontos a mai találkozó, mindannyian tudjuk, így talán felesleges is nagyobb szócséplésbe bonyolódni a mérkőzés előtt. Wenger úgy nyilatkozott a sajtótájékoztatón, hogy a bajnokság jelenleg mindennél fontosabb számunkra, a persze ő is reméli, hogy a múlt vasárnapi győzelemből kellő mennyiségű erőt meríthetnek fiai a mai összecsapásra (a Milannal még várjunk). És valóban, amelyik csapat képes 2 gólos hátrányból 5 találattal fordítani Sp?rs ellen, arról minden jogunk megvan azt feltételezni, hogy többre hivatott, mintsem összeszart gatyával kifusson az Anfield gyepére.

Lapozás után unalmas duma helyett mutatunk pár képet, ami azt támasztja alá, hogy ma mindenképpen miénk a dicsőség...

És akkor megint itt van. A meccs, aminek az időpontját korábban bevéssük az agyunkba, amikor nyár közepén kijön a következő évi sorsolás, mint bármelyik másikét. A meccs, ami előtt mindig egy kicsit korábban ébredünk reggel, és egy kicsit idegesebben is. A héten már kitört a kommentek között egy szócsata arról, hogy mennyire jogos/lehetséges külföldi szurkolóként beleélni magunkat az észak-londoni rivalizálás szellemébe, de ez most majdhogynem mindegy. Függetlenül attól, hogy kinek mi a véleménye a Spursről, aki nem tegnap kezdte el követni az Arsenalt, az tudja, hogy ez a párharc különleges helyet foglal el a klub történetében. A két csapat közös múltjában sok olyan meccset találunk, amelyek bevonultak az Arsenal aranykönyvébe, ezek közül is kiemelkedik a két bajnoki cím a White Hart Lane-en, 1971-ben és 2004-ben. Emellé számomra még személyes vonatkozása is van a derbiknek, legelőször ugyanis egy Tottenham-Arsenalon vetettem szemet arra a piros-fehér mezre, ami azóta kitörölhetetlen a mindennapjaimból. Talán ezért döntöttem úgy, hogy legelső londoni meccslátogatásomnak is egy derbinek kell lennie - mint utólag kiderült, jól mellényúltam. Így vagy úgy, de akinek egy kicsit is szívügye az Arsenal, az valahol átérzi, hogy a mai meccsnap más, mint az összes többi.

17:15 GMT, Stadium of Light, FA-kupa. Ezek a fontosabb koordinátái a mai Sunderland elleni mérkőzésnek, amit 7 napon belül már másodszor élvezhetünk - tulajdonképpen csak a körítés lesz más, hiszen múlt héten a PL keretein belül csaptunk össze velük. Akkor kedvezően végződött a találkozó, bár hozzá kell tennünk, hogy az 1-2-es eredményhez szükség volt Henry segítségére is, és a Milan is csúfosan elpáholt minket azóta. Erről, valamint a mai esélylatolgatásról lesz szó alant, aki azonban vadkutya-szerű buzdító mentalityi-turmixra számít, az csalódni fog, hiszen Henryhoz hasonlóan kedvenc Főnökünk is utánozhatatlan. Lapozás után jöjjön tehát egy rendhagyó beharang, melyből kiderül, hogy az Arsenal-közeli blogok, illetve a különböző hivatalos(abbnak tekinthető) sajtóorgánumok mit gondolnak ma esti esélyeinkről.

Hol áll jelenleg a Bajnokok Ligája a prioritási listánkon? Ez az a kérdés, amit valamilyen formában mindenki megfogalmazhatott magában a nyolcaddöntő közeledtével. A bajnoki negyedik hely megszerzése mindennél fontosabb, az FA Kupa az egyetlen reális esélyünk idén, hogy trófeához jussunk, a BL-ben jól szerepelni viszont presztízskérdés, pláne most, hogy a két manchesteri csapatnak csak csütörtökön lesz elfoglaltsága. Józanul gondolkodva csak nagyon kevesen sorolnának minket az esélyesek közé, de hát így volt ez 2005/06-ban is az egyenes kieséses szakasz kezdetén, aztán evés közben megjött az étvágy. De érdemes-e álmodozni, vagy kezeljük a BL-t egyfajta bónuszként, és száműzzük a lista aljára?

Sunderland városának lakói valószínűleg a világ boldogabbik feléhez tartoznak mostanság. Szakzsargonnal élve a csapatuk úgy jön föl december óta, mint a kibaszott higany, és ez annyira pozitívan érint mindenkit, hogy állítólag még a bűnözési mutatók is visszaestek a városban. Egyedül a pizzériatulajdonosok és a közterületen parkoló autósok élnek rettegésben egy közismert dán terrorista tevékenysége miatt, akiről annyit már kiderített a rendőrség, hogy egy időben egy londoni klub pénzelte, valamint hogy nagy valószínűséggel a C.U.N.T.S. elnevezésű terrorszervezet tagja. Ez azonban semmit nem változtat azon a tényen, hogy a Sunderland a Premier League legjobb formában lévő csapata - ha csak a Martin O’Neill érkezése óta lejátszott fordulókat vennénk alapul, vezetnék a tabellát.

A délután 4 órakor kezdődő mérkőzés számunkra több szempontból is csak az első felvonást jelenti. Egyrészt pontosan egy hét múlva ismét a Sunderland otthonába látogatunk a kupában, másrészt pedig egy olyan időszak veszi kezdetét, amely könnyedén meghatározhatja a szezon hátralévő részét. Persze, hajlamosak vagyunk indokolatlanul gyakran mondogatni ezt, de nehéz úgy végignézni az előttünk álló bő egy hónap programján, hogy ne ez jusson az ember eszébe. Egyelőre viszont elég lesz a mai meccsre koncentrálni, ami önmagában sem ígérkezik könnyű feladatnak. Lapozás után röviden megnézzük, hogy mi szól ellenünk, és mi mellettünk.