Közel a kilencvenhez, ősz hajkoronával és szakállal, kedvenc  hintaszékedben pipázva ülsz a ropogó kandallótűz mellett egy decemberi fagyos estén. Kutya alszik a szőnyegen, körülötted unokák játszanak, feleséged isteni almás-fahéjas pitével kínál, kapsz egy puszit is mellé a homlokodra. A jóleső, ismerős ajkak megdobbantják szíved, melegséggel telik meg lelked, a háttérben pedig felcsendül a PL hivatalos himnusza.  A kezdő sípszóig van még negyed óra, a stúdióban elemzik a két csapatot, rápillantasz a tabellára, nem változott az elmúlt forduló óta. A dobogóért vagyunk harcban, hazai pályán kötelező begyűjteni a három pontot. Az egyik csemete megkérdi: "Papa, te voltál már igazi meccset nézni?" Mosoly jelenik meg arcodon, köréd gyűjtöd egykettőre a lurkókat, és elmeséled életed első londoni utazását. Hajtás után Szabó Ádám beszél a 7-1-es élményéről. Utálunk ezért!

Amikor egy álom valósággá válik

Az egész nyáron kezdődött, amikor Ádám barátommal a fejünkbe vettük, hogy idén, ha a fene fenét eszik is, mi kijutunk kedvenc csapatunk meccsére. Ez akkor egy felelőtlen kijelentésnek tűnt és sajnos nem is tudtuk megvalósítani, utólag kiderült, szerencsénkre. Mellesleg az a bizonyos meccs a Liverpool elleni hazai lett volna, viszont  az örökös kedvencünk, Thierry Henry december folyamán napról napra közelebb került a hazatéréshez.

Amikor már szinte biztossá vált Titi Arsenalba (vissza)igazolása, neki is láttunk a szervezésnek. Szomorúan konstatáltuk, hogy az MU elleni rangadóra már biztosan nem kapunk jegyet, így a következő hazai meccsre van esélyünk: a Blackburn Rovers ellen. Január folyamán sikeresen megvettük mind a repülőjegyet, mind a meccsjegyet és a szállást is elintéztük, innentől már csak a napokat kellett számolni és valahogy túlélni a „valódi életet”.

A külvárosi szállásunkból közel két órás út vezetett a Stadionhoz, amiből szerintem kiderül mekkora is ez a város... Nem egy Budapest! Viszont nagyon jó látni, ahogy szállsz át járműről járműre, hogy egyre több körülötted a szurkoló! Mire észbe kapsz és leszállsz, a Piccadilly line Arsenal megállójánál már csupa piros-fehér fanatikus áll körülötted. Barbara - a szállásadónk - már ilyenkor megjegyezte, hogy le sem lehet törölni a mosolyt az arcunkról. És ilyenkor még hol voltunk a végétől?! Azoknak, akik még nem voltak az Emirates környékén, megpróbálnám leírni, hogy milyen is a látvány. Feljössz a metróból mindenhol árusok: pólók, relikviák, kaja, pia, édesség, minden, amit el tudsz képzelni - nagyjából 20 méterenként. Itt jegyezném meg az Útwenger „italos” részlegének: feljössz a metróból, balra fordulsz, első sarok után bal oldalt van egy kis kocsma. Csak a meccs idejére nyit ki és csak Arsenal szurkolóknak. Sajnos irdatlan sor állt ott, így végül nem tértünk be, emiatt elnézést is kérek az uraktól. Innentől pedig valódi kocsmát már nem láttam a stadion környékén, ellenben bent 5 fontért mérik a Carlsberget. Mivel a Victoria line éppen nem üzemelt, a vezetőség próbálta a szurkolókat türelemre inteni, így a mérkőzés után 3 fontért árulták a nedűt a 21. életévet betöltött szurkolóknak.

Na de innentől jön a neheze. Amikor felismered a stadiont, amikor bejutsz a stadionba és meglátod a lelátót és a zöld gyepet... Ezek azok a pillanatok, amikre mindenki kíváncsi, te meg egyszerűen nem tudod leírni. Ezt halál komolyan mondom, aki teheti, próbáljon meg kimenni egy meccsre, már maga az Emirates is lélegzetelállító. Mi jóval a mérkőzés kezdete előtt érkeztünk, így volt szerencsénk körbesétálni a stadiont, megnézni azt, hogy melyik helyről milyen a kilátás, valamint - ami az egyik első hatalmas élmény - testközelből nézni a bemelegítést. Kb. háromnegyed órával a meccs kezdete előtt jöttek ki a srácok a 14-es szektor elé, jegyezzük meg, írjuk fel és ha megyünk, akkor a fotómasinát izzítsuk be. Mi is ezt tettük, így testközelből láthattuk, ahogy Pat Rice felkészíti csapatát a győzelemre.

A meccs

Előre szeretném leszögezni: ez egy élménybeszámoló,  nem a meccs elemzésére helyezzük a hangsúlyt, hanem a hangulatra, és sok más olyan dologra, ami a tv-n (esetleg streamen) keresztül nem jön át. Először is néhány gondolat tőlünk, mikről álmodoztunk mi a meccs elején. Ádám barátom kedvence Robin, így ő egy Persie mesterhármasért bármit megtett volna, nekem a kedvencem pedig Henry, és ahogy egy rendes álmodozó, mindenemet odaadtam volna egy Henry gólért, végül meg is egyeztünk, hogy Robin mesterhármast lő, míg Thierry csereként is be fog találni utolsó hazai arsenalos meccsén. Akkor még nem is sejtettük, hogy mi lesz… Ilyen álmodozással foglaltuk el ülőhelyünket a Clock End lelátóján.

A meccset nem kell bemutatnunk, hihetetlenül indult. Életünk első meccse, szinte el sem hisszük, hogy ott vagyunk, már ugorhattunk fel és borulhattunk egymás nyakába! Lenyűgöző érzés az, amikor egyszerre ugrik fel mindenki és tényleg, felrobban a stadion. Innentől kevésbé jó időszak következett, mert egyre többet pillantottam az eredményjelző órájára és sajnos rájöttem, hogy ez a meccs is véges (körülbelül 5 perceként emlékeztettem is erről Ádámot). Viszont nagyon jó érzés volt élőben nézni, hogy a csapat mindent belead és ahogy a szurkolók minden megmozdulást, próbálkozást külön megtapsolnak. Ahogy valaki labdához ért a tizenhatos előterébe már felhangzott a „shooooooooot” a lelátóról.

Az első félidőben háromszor is szívrohamot kaptunk: először Sziszi ápolásánál, utána pedig a menetrend szerinti szabadrúgásgólnál. Ekkor kicsit megijedtünk, hogy egy tipikus meccsre jöttünk, de szerencsére volt tartás a csapatban (értsd: mentally strong), és a meccs elejétől tartó lendületet ez nem törte meg. A harmadik eset a piros lap volt, élőben, messziről nagyon félelmetes volt, ahogy páros lábbal odacsúsztak van Persienek (Ádám ekkor majdnem elájult), csöppet megállt bennünk az ütő.

A félidő végére ismét sikerült kicsit ritmust váltani, a szurkolók ezt meg is érezték, elkezdték sokkal nagyobb elánnal biztatni a csapatot, így aztán a 38. percben úgy másoltuk le a gólörömöt és a robbanást, mint a csapat az első gólt. Az álom itt kezdődött el igazán! Ilyenkor már a stadion a szpíkerrel együtt ordította: „The Arsenal scorer is: Robiiin vaan Persieee”!

Még le sem töröltük a vigyort az arcunkról, amikor felszisszentünk Rosicky felrúgásakor, majd azzal a lendülettel ugrottunk fel a helyünkről örvendezve Oxi első PL gólját látva. Egyszerűen csodás volt látni Robin passzát (pont egy vonalban voltunk vele). Ilyenkor egyszerre figyeltünk arra, hogy Rosicky fel tud-e állni, Robint az egekig magasztaljuk és hogy magunkat ajnározzuk, mert kint voltunk Oxlade első PL góljánál! Szép félidő volt.

A félidőből csak egy kis érdekességet szeretnénk megosztani: miközben a srácok bent vannak az öltözőben, az angol szurkolók a sörükért állnak sorba, a fanatikusok a plazmatévéken át nézik a többi meccs eredményeit, összefoglalóját vagy valamely meccset, a turisták fotózzák magukat a stadionban, addig vagy 5-6 pályamunkás azon dolgozik, hogy a félidőben kitaposott gyepet gyönyörűen elegyengessék és ismét tökéletes állapotúvá varázsolják. Azt hiszem, van még hova fejlődnünk kis hazánkban.

A második félidő

Kezdésként egy videót szeretnénk megmutatni, érdemes meghallgatni...

Ez is bizonyítja, hogy minden a szánk íze szerint alakult, sőt, a srácok túl is teljesítették az „elvártat”. A félidő két dologról szólt: Ádám feltétlenül szeretett volna egy gólt levideózni, valamint vártuk Henry beállását. Míg előbbi egyéni vágy volt és először (bár ekkor még nem sejtettük, hogy mi lesz a végén) Arteta góljánál jött össze, utóbbit nem csak mi ketten, hanem az egész stadion akarta. Akarva akaratlanul is minden szem folyamatosan a franciát figyelte. Én még a meccset figyeltem, már tudtam, hogy Henry elindult melegíteni, mert az ő nevét skandálták. Amikor felállt a cseréhez, amikor bejött... és amikor csak okot adott rá. Élőben teljes mértékben lejött a csapat szándéka: Henryt a gála részesévé kellett tenniük. Ő azt csinált, amit szeretett volna: ha akart - bal szélen játszott, visszajött a saját térfélre labdáért, ha gondolta, behúzódott középre és Robin ment ki szélre, konkrétan szabadon játszott, a többiek alkalmazkodtak és várták a megfelelő pillanatot. A közönség meg csak gerjesztette a hangulatot, énekelgettünk, Henry-t éltettük, ami egy ilyen meccshez kell. Személyesen a legszebb történet az utolsó percekben történt meg velünk, amikor már elkönyveltük, hogy ez a vége.

- Fotózd le az eredményjelzőt is! - mondtam Ádámnak.
- Ennyi, itt már nem lesz gól.
- Csak 6-1.
- Csak.

A többi pedig már történelem:

Higgyétek el, ez a videó sem adja vissza teljes mértékben azt, amit mi ott átéltünk, de legalább egy kicsi ízelítőt tudunk nyújtani. Ez a kiruccanás egyszerűen csodás volt, szavakba nem önthető érzés, több mint tíz éve vársz valamire és egyszer csak minden álmod valósággá válik. Én anno Titi miatt lettem Ágyús, miatta szerettem meg ezt a csapatot,  van akinek Adams, van akinek Bergkamp, nekem ő az Arsenal. Személyesen nekem ez a gól rengeteget jelentett, többet, mint a sima győzelem és a sok gól.

A meccs után pedig nincs mit tenni, sétálsz, vigyorogsz és agyalsz tovább, próbálod felfogni, hogy te minek is lehettél részese. Robin mesterhármas, Oxi első PL gólja és a legenda utolsó hazai gólja. A legtöbb Emirates-ben lőtt gól. Hihetetlen szerencsénk volt. Ezek után meglátogattuk a Highbury-t, ami tényleg egy pár utcára található jelenlegi stadionunktól és szerencsénkre bejutottunk a kapukon belülre. Még így lakóépületként is lélegzetelállító volt a látvány, hát még ha állna a stadion.

Ha csak haloványan is, de remélem sikerült átadni azt az érzést, amit mi átélhettünk. Kívánom minden Ágyús társamnak, hogy hasonlóképp szerencsével járjon a látogatásakor és tényleg úgy tudjon visszaemlékezni, mintha egy tündérmese résztvevője lenne. Mert a miénk minden túlzás nélkül az volt... (Wenger knows - a szerk.)