No woman, no cry, énekli Bob Marley. Bizonyára valami személyes élmény alapozhatta meg a hölgyekkel szembeni kiábrándultságát, hiszen alapvetően - alapvetően - a férfiak és a nők viszonylag békésen is el bírnak élni egymás mellett/egymással. Már az őskor óta kialakult a munkamegosztás: aptyuk vadászik, anyjuk meg főz, és bajlódik az ivadékokkal. Ahogy teltek-múltak az év(ezred)ek, anyjukék kezdtek egyre inkább öntudatra ébredni: nehogy már csak aptyuk tanulhasson, ne csak ő járhasson a kocsmába a többi aptyukokkal szórakozni, nem fair, hogy csak aptyuk kereshet pénzt, miközben anyjuk otthon csendben főz meg takarít, a társaságban olvasottság híján egy szót sem ért abból, amit aptyukék beszélgetnek, viszont továbbra is csak ő vesződik a sok ivadékkal. Mondjuk a nőszemélyek eleinte inkább csak csöpögős lányregényeket olvastak és nem politikai lapokat, kocsma helyett varródélutánra jártak pletykálni, és csak könnyebb munkákat végeztek (most ne az éhbérért foglalkoztatott szegénycsaládokat vegyük alapul), de a lényeg, hogy megindult az a folyamat, ami lassan-lassan az emancipációhoz vezetett. Félreértés ne essék, még csak távolról sem szimpatizáltam soha a feministákkal meg a nagyszájú női aktivistákkal, hiszen egyrészt egyáltalán nem érzem elnyomva magam mint nő (főleg, hogy a magam nemében monopol helyzetem van Útwengeréknél, ahol a szakmai stáb az én alkalmazásommal is fémjelzi mély szimpátiáját a hölgyek iránt), másrészt meg azért valljuk be: ha totális egyenlőség lenne a két nem között, akkor kellene látnunk női bányászokat vagy vasútépítőket, valamint műkörömépítő meg kozmetikus férfiakat is. Én személy szerint még egyik kivitellel sem találkoztam, és addig örülök... A lényeg, hogy a közeledés ellenére vannak inkább férfiasabb, és inkább nőiesebb tevékenységek. Sokáig - sőt, nagyrészt ma is - a foci is ilyen tevékenységnek, hobbinak számított. Nem is csoda: azért nem pillekönnyű lepkefogdosó sportág ez, ahol csak szökellni kell a zöld mezőben, ahol biztos nem talál el minket egy-két kósza stopli, ahol egy száguldó izomtömeg sem rohan belénk frontálisan a lábunkat rugdosva vagy éppen az ingünket tépkedve, csak hogy megszerezze a lepkehálónkat. A foci bizony kemény sport, éppen ezért is űzik inkább a férfiak. INKÁBB. Merthogy vannak azért elszánt és keménykötésű hölgyemények, akik nemcsak nézni szeretik ezt a sportot, hanem művelni is.

Lapozás után tehát értelem szerint az Arsenal hölgykoszorújáról olvashatsz, és ha elég türelmes vagy ahhoz, hogy végigolvasd, a végén egy meglepetés is vár.

Az úgy kezdődött, hogy 1987-ben Vic Akers, aki jelenleg fiaink poggyász-menedzsere, úgy ébredt egyik reggel, hogy "Hmm. Azt hiszem, meg kellene alapítanom az Arsenal Ladies FC-t.". Na lehet, hogy nem pont így követték egymást a fejében a szavak, de a cselekedet valami hasonló szikrára utal, ugyanis a korábbi balhátvéd így tett: megalapította a női csapatot. 2009-es visszavonulásáig ő is volt a menedzser, és nem kevesebb, mint 33 trófeát gyűjtött be az alakulat ez idő alatt. Volt ezek között 1 Women UEFA-kupa, 12 Premier League-trófea, 10 National League-kupa és 10 FA-kupa. A hölgyek azóta sem dőltek hátra: 32 ponttal vezetik a mostani bajnokságot is. Köszönhető ez talán részben annak is, hogy az Arsenal FC példás módon felkarolta az asszonynépet: egyes személyeket külön azért alkalmaznak, hogy a női csapatot koordinálja és fejlessze, ráadásul a játékosok közül is foglalkoztatnak néhányat az akadémián az utánpótlás-nevelés érdekében. Otthonukat tekintve egyébként a hölgyek különböző helyeken tanyáznak: az otthoni mérkőzések helye a Meadow Park, néhány UEFA Women's Cup-mérkőzésre a Clarence Park-ban került sor, a tartalékos-meccseknek pedig a Parkfield ad otthont. Természetesen nagy események esetén jogosultak az Emirates használatára is, ezen felül az Arsenal a szponzorokat (Fly Emirates, Nike) is jólelkűen megosztja a női csapattal, sőt, maga az Arsenal Football Club is támogatóként van náluk feltüntetve.

A legjobb szezon a Lady-k pályafutásában a 2006/07-es volt. Fennállásuk 20. évfordulója alkalmából ugyanis megnyerték mindhárom hazai kupát, ezen felül az UEFA Women's Cup-ot is, 1-0-ás győzelmet aratva az akkori (és azóta is) egyik legjobbnak tartott svéd Umeå IK női csapata felett. Ezzel egyébként történelmi győzelmet is arattak, hiszen  ők lettek az első brit csapat, amelyik elnyerte a női UEFA-kupát. A 2008/09-es szezon szintén szépre sikerült: a hazai tripla ekkor is összejött. Először a ligakupát szerezték meg februárban a Doncaster Rover Belles ellen győzve. Ezt a Sunderland elleni 2-1-es győzelemnek köszönhetően az FA-kupa elhódítása követte potom 23.000 néző szeme láttára, immár tizedik alkalommal. A szezon legutolsó napján pedig felkerült az i-re is a pont a bajnokság megnyerésével: az Evertont sikerült idegenben 1-0-ra megverni, így hölgyeink méltán lehettek büszkék magukra a tavasz végén: ismét történelmet írtak. Nemzetközi berkekben is szépen muzsikáltak ebben az évben is: igaz, UEFA-kupát eddig egyszer sikerült csak nyerni, de 2008/09-ben a negyeddöntőkig jutott a csapat. Érdekesség ugyancsak, hogy nemcsak a férficsapatban volt veretlen széria: a leányzók 2003. október 16. és 2009. március 29. között nem kaptak ki a League-ben, ami összesen 108 veretlen mérkőzést jelent. Azért nem semmi teljesítmény. Főleg, ha ezt tovább fokozzuk azzal az információval, hogy ebből a 108-ból rekordszerűen 51 győztes mérkőzés követte egymást 2005 novembere és 2008 áprilisa között. A hölgyek aztán tényleg tudják, mitől döglik a légy: kedves Arsenal-team, lehet utánuk csinálni!

2009-ben az alapító atya Akers úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, és a fiúcsapatban betöltött pozíciójára koncentrál. Őt a menedzseri poszton rövid ideig Tony Gervaise követte, ám ő 2010 tavaszán lemondott. Azóta a tartalékosokat edzi, míg őt a hölgyeknél az addigi tartalékos-edző, Laura Harvey váltotta. Nem sokkal a mizéria után megalakult az FA WSL, vagyis az angol futballszövetség hölgyekre szakosított félprofi bajnoksága, a Women's Super League. Hölgyeink munkájának elismerését az is tükrözi, hogy máris alapító tagként jegyezték az Arsenal LFC-t, amit ők azzal honorálták, hogy mindjárt az első  - 2010/11-es - évben bajnokok is lettek, a második helyre szorítva a Birmingham City hölgyeit (revans a fiúkért?). Ezzel együtt tavaly egyébként újra tripláztak a lányok: újra megnyerték az FA-kupát, és a Continental Cup-ot is.

Nem is az Arsenal holdudvaráról lenne szó, ha nem lenne itt is fontos az utánpótlás és a fiatal tehetségek támogatása. A csapatból Jayne Ludlow és Emma Byrne főállásban is az Akadémián dolgozik, amelyet egyébként a fent említett Gervaise és Laura Harvey vezetnek. Az akadémia neveltjei 16-19 év közötti leányzók, akik a tanulást összeköthetik a napi szintű edzéssel. A fiatal játékosokat is igyekeznek toborozni: tavaly például rekordmennyiségű kisgyerek vett részt a különböző táborokban, és az angol U15-ös és U17-es válogatott barátságos mérkőzésein. A "Mini Kickers" nevű kezdeményezés pedig több, mint hatvan 5-8 év közötti focistapalánta bevonásával indult meg.

Egy szó, mint száz: ha az Arsenal Ladies-ről hallunk, igenis van okunk kihúzni magunkat. Álljon is itt a csapat névsora elismerésképpen:

Faye White
Rachel Yankey
Ellen White
Katie Chapman
Steph Houghton
Jordan Nobbs
Gilly Flaherty
BECKY SPENCER
Lauren Bruton
Danielle Carter
Ciara Grant
Emma Byrne
Yvonne Tracy
Niamh Fahey
Jayne Ludlow
Julie Fleeting
Kim Little
Jennifer Beattie
Gratula, hölgyek, csak így tovább!

Az Ágyús csajokról (is) bővebben a Kötényblogon olvashatsz itt és itt.

Most pedig, ha tényleg volt türelmed és érdeklődésed végigolvasni egy női csapatról szóló posztot, álljon itt a jutalmad az ígéret szerint. Nemcsak Te, hanem én is unatkoztam a válogatott-mérkőzések alatt (ezt már csak azzal lehetett volna fokozni, ha Magyarország nem játszott volna), és gondoltam egy merészet, csak hogy meglephesselek Téged, kedves Férfiolvasó. Történt ugyanis, hogy a Facebook-panelünkre egyre több hölgyszurkoló érkezett az idők folyamán, és a bátrabbak folyamatosan hangot is adnak véleményüknek, támogatásuknak mind a csapatot, mind szerény blogunkat illetően. Az Arsenal női B-középpel (értsd: a kommentálás tekintetében legaktívabb leányzókkal) tehát úgy döntöttem, muszáj találkoznom, így meginvitáltam őket egy közös kerekasztal-kávézásra a szünetben, hogy megismerkedjünk. Kíváncsi voltam, hogy nekik mi a véleményük a csapatról, a mostani helyzetről, és jól esett végre olyan lányokkal is beszélgetni az Arsenalról, akik nem csak addig jutnak el, hogy Cesc jól nézett ki. Eme kávészünet kivonatát láthatod tehát alant.

Elsőként Szilvia asszony érkezett meg a randira: frissen, üdén, természetesen Arsenal-pulcsiban. Már a kommentjeiből is kiderül, hogy jó humorérzéke mellett iszonyatosan optimista: még a 8-2 után sem esett depresszióba, pedig az aztán nagy mentally strongságra vall. Most sem hazudtolta meg magát: "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki december 26-án, Mária és József gyermekeként jött a világra...aki nem hiszi járjon utána!" - kezdi máris a bemutatkozást. "Ez a kislány voltam én 38 évvel ezelőtt. A futballmánia elkerülhetetlen volt, apai ágon örököltem (később sikerült tovább örökítenem ezt a gént két lánygyermekemre is). Az Arsenal akkor lépett az életembe, amikor kis falunkba bekötötték a "júpíszít". Az 5 magyar nyelvű csatorna helyett hirtelen lett 40. Nyakamba szakadt az összes sportcsatorna, Roberto Carlosostól, Nedvedestől, Zidane-ostól. Akkoriban még nem voltam válogatós, jöhetett bármilyen csapat. Aztán valamilyen rejtélyes, rajtam kívülálló ok miatt elkezdett csak egy csapat érdekelni. Onnantól kezdve NINCS az a program, amit ne lehetne elhalasztani a MECCS miatt." Ez bizony ismerős, mondom. És mikor megtudja, hogy a blogon is meg lesz osztva a beszélgetés, máris kap az alkalmon: "Fura mód a sors olyan férjjel ajándékozott meg, aki semmilyen érdeklődést nem mutat a foci iránt. Ezúton is köszönöm Neki, hogy tolerálja a függőségem. És 1000 bocs a kedd, szerda, néha hétfő esték miatt, de a csütörtökökön, a péntekeken és a hét többi estéin csinálhatunk valami közös programot..." - teszi hozzá nevetve. "Mivel nálunk a gyerkőcök az anyatejjel szívták magukba a fociimádatot, plusz erre még jöttek a gének, így nem volt más választásuk: Ők is megfertőződtek. Az elsőszülöttnél már elég komoly tünetek jelentkeztek, míg a kisebbik egyelőre csak Theo-t és Arshavint ismeri fel a naptárban. Igazából a lényeg ennyi volna, úgyhogy nem is ragozom tovább, köszönöm a lehetőséget, Nektek pedig a figyelmet. És mindig minden körülmények közt GO GUNNERS!" - zárja rövidre, mert már látja az ajtóból érkező Zsókát, aki szintén a mi asztalunk felé igyekszik Arsenal-mezben.

"Helló, Goonerek!" - köszön be máris vidáman, ahogy meglát minket. Leteszi gyorsan a kabátját, aztán már meg is kezdi az ismerkedést. "Zsóka vagyok, s engem valamivel több, mint egy éve ragadott magával a foci és az Arsenal világa. Mostanság azon gondolkodtam, hogy az Arsenal előtt mi volt az, amit igazán szerettem? Költői kérdés, magam sem tudom..." Erre azért muszáj volt elmosolyodnunk, annyira bájosan mondta. "Nehéz kifejeznem, hogy miért is lettem szurkoló: közrejátszott a VB, egy focis barát és egy focista. De azóta egyszerűen imádom a csapatot, rosszul is érzem magam, ha kihagyok 1-2 meccset..." Na erre aztán már kénytelenek voltunk mi is sűrűn helyeselni. "A focival megvan nagyjából a mindennapi témám. Hát, sokszor szóvá teszik, csakhogy ez engem nem érdekel. Kedvenc játékosom RvP (és még most is Cesc, bár fáj, hogy elment), viszont egyre jobban szimpatizálok Alex Songgal. Csodálatos játékos a kameruni, szerintem ezt nem csak én gondolom így (naná, a félmeztelen Alex Song-os képére érkezett lájkok számából tényleg ez jön le...). Bár a mostani formánk finoman szólva sem jó" - fordítja komolyabbra - , "mindenki annyi mindent akar változtatni, mindenhol repked a Wenger out, a Patet edzőnek, Ramsey miért van még a pályán... és nagyrészt jogosak a kérdések és feltevések, de azért ne felejtsetek el hinni a csapatban. Hiszen nekik, értük szurkoltok. Eljön még az Arsenal ideje is. Go Gunners!"

Még ki sem mondja a mondat végét, mikor megérkezik Kikush is. Tőle egyébként nyáron már olvashattatok is egyszer itt, éppen ezért B-középségére tekintettel másodszor is üdvözölhetitek a körben. Mivel őt már korábbi írására tekintettel mindenki ismerte, rögtön bele is csap a lecsóba (mondanom sem kell, hogy szintén Arsenal-mezben jelenik meg - vajon szólt nekik valaki?): "Valójában a 2006-os VB-n szerettem bele a fociba, Titin keresztül az Arsenalba, de akkor még másról szólt ez a szurkolás, mint ma. Akkor csak a meccs végét vártam, hogy mikor veszik le a fiúk a mezt (mondjuk ezt még ma is várom)" - naná, mi is - , "de most már sokszor úgy érzem, hogy ez az egész túl komolyra fordult... Egy olyan szurkoló vagyok, akinek nem elég pár perc, pár óra arra, hogy túllépjen egy-egy csalódáson, nem tudok csak úgy elfelejteni egy-egy távozó játékost, és pont ezért sajnos a szurkolás már nemegyszer elrontotta a napjaimat, hétvégéimet. De mindezek ellenére kitartok szeretett csapatom mellett, átvészelem velük ezt a szörnyű szezont is, megbocsátom nekik a rengeteg botlást, veszteséget, és csak reménykedem, hogy megéri várni a szebb jövőre, egy szebb szezonra, amikor mindennél boldogabbak leszünk!" Velős véleményére elgondolkodva bólogatunk mindannyian, hiszen az általa megnevezett érzések bennünk is sokszor kavarognak. Szerencsére azonban mindenki optimista az asztal körül, úgyhogy a mondóka végén máris mindenki felenged a komorságból, és újra mosolyog.

Főleg, hogy a következő belépő nem mindennapi látványban részesít minket: az 5 perc késés miatt máris elnézést kérve gyorsan lepakol - holott én vagyok a hálás, hogy a szakdolgozata mellől is felkelt a kis találkozásunk kedvéért - ,  és boldog mosollyal mutatja be a kutyáját, Szumót, aki mindjárt mindenki kedvencévé változik. Főleg, hogy a gazdihoz hasonlóan ő is Arsenal-mezbe bújt... Gabi közben helyet foglal, és máris egy vicces körkérdéssel indít: "Vajon egyedül a pasi az, aki képes belerondítani egy romantikus vacsorába azzal a szöveggel, hogy "ugye nem baj, ha azért odabent megy a tévé, csak hogy tudjam, mennyi az állás? Sőt, tovább megyek, vajon tudják-e a mi férfitársaink, hogy ha vége a péntek esti kiruccanásnak és a sarokba vágtuk a magas sarkú cipőt, beleugrunk a kitérdelt melegítőnacinkba és mi is ugyanúgy megnézzük éjszaka a heti összefoglalót? Nos, nálunk se megy ez másképp. Én személy szerint büszke vagyok rá, hogy a hét focitörténéseit azzal a kilencvenkét (!) éves nagypapámmal vitatom meg, akit még üzemi buszjárattal vittek fel Pestre a Puskásék meccseire. Ilyeneket hallok tőle: –Kislányom, most nagyon elherdálta ez a csapat a vezetést!- meg hogy: Remélem ez a fiú nem úgy fog járni a Barcelonánál, mint ahogy az az Henry, hogy egyfolytában a kispadon ücsörgött…" Mindannyira felnevetünk a felvetésen, meg a jó fej nagyapón, és Gabi folytatja. "Apropó Titi; én azt hiszem akkor váltam tudatalatti Arsenal-szurkolóvá, amikor egy párizsi osztálykiránduláson a fél banda bekönyörögte magát a St. Denis-be egy válogatott meccsre, és ott élőben is láthattam őt játszani. Talán Inzaghi-n kívül senki nem volt rám akkora hatással, hiába van telis-tele a focitörténelem hihetetlenül technikás játékosokkal. Itt viszont muszáj megjelölnöm Robin van Persie-t, akit méltó örököseként csodálhatunk, remélem még jó sokáig…. Persze mára már Henry személye történelem, a csapat jelene viszont igen problematikus. Fontosnak tartom, hogy ezekben a kaotikus időkben is bízni tudjunk a csapatban, és hogy türelemmel és tisztelettel álljunk hozzá Wengerhez, bármit is hoz a jövő. Szerintem ennyit már régen kiérdemelt." Erre szintén csak helyeselni tudunk.

És ebben a pillanatban érkezik meg utolsó előjegyzett meghívottam, Ivett, akit Pécsről hozott a MÁV, ezért is nem csodálkozott senki a késésen. Néhány vasutas-poén aktuális elsütése után végre bezárul a kör az asztalnál, elfogynak az üres helyek, és megrendelhetjük a kávét. A pincérre várakozva Ivett is felenged a kint lévő hideg után: "Sziasztok, Ivett vagyok... és úgy nagyjából ennyi. Viccet félretéve, ötletem sincs, hogy miről kéne beszélnem... Nem igazán tudnám megmondani, pontosan mikor és miért lettem Arsenal szurkoló, egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden Arsenal meccskor a tv/gép előtt ülök, és megszállottan lesek minden hírt és információt a csapatról. Hogy ez miért alakult így? Fogalmam sincs. Mit mondjak? Hogy a kedvencem a csapatból Szczęsny? Hogy nagyon haragszom Nasrira, amiért lelépett, de attól még szeretem? Vagy hogy Fabregast legszívesebben fejbe vágnám egy könnyűnek látszó tárggyal? Nincs ötletem. A lényeg, hogy szeretem ezt a csapatot, még akkor is, ha ilyen balfékek, mint mostanság. Ez van. És igen, én vagyok az a debil, aki minden Útwenger-bejegyzést lájkol fészen, még azt is, amit esetleg nem kéne. (Bocs, de ez nálam kényszeres. :'D)" Mindenki nevet.

És persze eljön az idő, mikor  a hóhért is akasztják: végül rajtam a sor, hogy bemutatkozzam a többieknek. A nevemet már mindenki ismeri a megkeresések kapcsán, de a Kedves Olvasó kedvéért elmondom: Hajni vagyok, pécsi joghallgató, főállású Arsenal-fan. A fociimádatot Gabihoz hasonlóan én is a nagypapámtól kaptam el, aki játékos volt a régi Rákócziban. És lévén egy öcsém és két unokaöcsém, gyerekkorunkban nem nagyon volt kérdés, hogy mit játszunk a papával, és mit nézünk a Vukon kívül, ha a nagyszülőknél alszunk így négyen. Kezdetben bevallom, a Real Madridot szerettem - na nem a Cristiano-félét, az olyan divatmajom focistáktól, mint ő vagy Beckham, egyszerűen irtózom, még ha zsenik is a pályán. Én a Zidane-Figo-Raúl-Roberto Carlos-Ronaldo-féle Real Madridot szerettem, az volt ám a kvalityi-csapat! Figót nem titkolt módon a mai napig szeretve imádom, az egyik legnagyobb kedvencem (még Szentkirályi vizet is miatta kezdtem el venni). Aztán volt egy átmeneti időszak, amire nem is emlékszem, akkor inkább válogatott-meccseket néztem, és végül az Arsenalnál landoltam, elsősorban a tesóm, cleric hatására. Emlékszem, amikor először hallottam, hogy van egy Arsenal nevű csapat, és a menedzserüket ARSÉNE Wengernek hívják, nevetnem kellett, hogy micsoda egybeesések vannak... Azóta szimpatikus az öreg, meg persze Henry-t és Ljungberget, tesóm nagy kedvencét látva tényleg nehéz lett volna nem beleszeretni az egész csapatba. Nagyon örülök, hogy kétszer is volt szerencsém őket élőben látni Szombathelyen: Sagna ott, 2009-ben lett az egyik kedvencem, Eduardo és Cesc már régen alap volt akkorra, Robin úgyszintén. Kezdetben szimpatizáltam Bendtnerrel is, de a magatartását látva kiábrándultam belőle. Én még nem láttam a fiúkat kupát nyerni, de nem is azért szurkolok nekik, mert az Arsenal sikercsapat volt vagy lesz. Eleinte jó volt nézni, ahogy játszanak: a sebesség, az eszes cselek, aztán a végén a parádés gólok. Most éppen nem ez van, de azzal már megfogott a csapat. A mai squadot pedig nem tudom nem szeretni: Songot, Theo-t vagy Jacket, de még Chamakot is (IGEN)!  Ha nyerünk, akkor idill, ha veszítünk, akkor meg némileg realitás: kicsit megtépázott most a kezdő, de az összes többi lányhoz hasonlóan én is optimista vagyok. Olyan nekem a klub, mint a család: szívesen nézem a fiúkat, hiányoznak, ha nem látom őket. Wenger pedig olyan, mint egy nagypapa, aki büszkén nézi a gyepen játszó unokáit; velük örül, ha jól fut a szekér, és tipikus nagyszülő módjára elnéz mindent, ha valami nem jön össze. Lehetne ő egy rabszolgahajcsár is, de akkor azt hiszem, nem szeretném ennyire. Azt meg, hogy elmenjen, lehetetlennek érzem: mégiscsak benne van a nevében az Arsenal...

Ennyi volt a beszélgetésből, amit többnyire szó szerint fel tudok idézni. A délután további része kifejezetten jó hangulatban telt, és csak nevettünk a kávézó többi női vendégén, akik idegenkedve néztek ránk. Nem értettük, hogy mi lehet a furcsa egy asztalnyi Arsenal-mezben ülő, fociról beszélgető, néhol hangosan nevető lányon (és kutyán!)... A lányok egyébként elképesztően jó arcok, és rengetek dolgot megbeszéltünk egymással. Volt szó a klubról, előkerültek a pletykák Bendtnerről meg a baronessről, Jack újszülött kisfiáról, Wengerről meg a nőjéről, sőt, ha jól emlékszem, még Arteta hátsója is szóba került... Nade ez már nem biztos.

Köszönöm a lányoknak ezt a csodás délutánt, remélem, hogy minél előbb újra sor kerül rá! Addig is éljenek a piros ruhás hölgyek!