Többen mondták már nekem, hogy a szerencsés emberek közé tartozom, amit azzal indokoltak, hogy a gyerekkori szerelmemmel köthettem össze az életem. Mi tagadás, valóban igazuk van, hiszen egészen különleges kapcsolat a mienk, lévén 12 évesen ismerkedtem meg vele, s lassan 16 esztendeje vagyunk elválaszthatatlanok. Szerelem volt első pillantásra, a legjobb barátnőjét, Denise-t már ismertem korábbról, ő mutatott be minket egymásnak. Noha Angliában a szebb nőket úgy hívják, hogy turista, mégis őszintén mondhatom, hogy az én párom a brit föld legszebb szülötte, igazi egzotikum. Persze a szépség nem minden – noha hazudnék, ha azt mondanám, annyi idősen nem ennek megléte motivált –, de büszkén jelenthetem ki, hogy az én asszonyom kifinomult lélek, egy igazán intelligens, kreatív személyiség, s természetesen az ágyban igazi akrobata, a konyhában pedig egyenesen virtuóz, mindent a szám íze szerint csinál, s ez bizony nagyon fontos.

Megismerkedésünk első egy éve viszonylag zökkenőmentesen zajlott, ebben nagy szerepe volt Denise-nek, aki magát sem kímélve próbált meg minket összeszoktatni, nekem is sokat segített, igazából rajta keresztül ismertem meg a csajom, amiért örökké hálás leszek neki. Egy kerek év telt el addig, mire először találkozhattam Apósommal, persze előtte már beszéltünk telefonon, mert azért olykor-olykor felütötte fejét a drága papa, hiszen vigyázó szemeit mindig is egyetlen lányán tartotta, legalább az egyiket.

Azóta viszont sok víz lefolyt a világ folyóin, s kicsit válságba jutott a kapcsolatunk. Szeretjük még egymást, mindennél jobban, de sajnos egyre több probléma üti fel a fejét...

Mint minden kapcsolat, a miénk is csodálatos volt az elején, beleértve Apósomat is, kezdetben nagyon jól kijöttünk egymással. Itt fontos megjegyezni, hogy a párom egy nagyon előkelő, jómódú családból származik, s ugyan nem fürdették kecsketejben, de mindene megvolt, amiről egy lány álmodhat és kimondottan egészséges szellemben nevelkedett. Már fiatalon is sikerorientált, talpraesett, tettre kész ember volt, természetesen ezen a téren igen komoly támogatást élvezett édesapja részéről, egyébként is sok mindent köszönhet neki. Apósomról annyit érdemes tudni, hogy egy nagyon ismert és elismert ember a szakmájában, több diplomás közgazdász, egy jelentős méretű cégbirodalom feje, 6 nyelven beszél, s hát nem havi 90 ezerrel szúrják ki a szemét. "Anyósomról" csak fotókat láttam, sajnálatos módon hamar elhagyta a családját, s ez a téma azóta is tabu, senki nem beszél róla.

Denise kardinális szereplője volt a kapcsolatunknak kezdettől fogva, bármi problémám volt az évek során, hozzá mindig fordulhattam, mindig segített, önzetlenül, ő már-már igazi családtag. Különös kötődés volt közötte és a párom öccse, Henri között, jó ideg jegyben jártak, aztán végül nem lett házasság belőle, mindketten a saját útjukat járják azóta. A família egyébként rendkívül népes, s idővel világossá vált számomra, hogy igen sok nemzetiség képviselteti magát. Tony nagybácsival az első perctől kezdve jó volt a viszonyom, s azóta is csendben hallgatom minden szavát, igazi élő legenda az öreg, a család egyik legfontosabb, legtiszteltebb tagja. Anno bármilyen nézeteltérés, netán csetepaté alakult ki a rokonok között, mindig ő tett rendet, vezéregyéniségét senki nem merte megkérdőjelezni. A párom bátyja, Ian igazi hülyegyerek, a szó pozitív értelmében, rögtön megtaláltuk a közös hangot, s egy nagyon hűséges barátra leltem benne, aki mindig jókedvű és állandóan mosolyog. Számtalanszor rúgtunk be ketten, s szívattuk rommá a környezetünk, ennek ő a legnagyobb mestere.

Szóval teltek-múltak az évek, s minden tökéletes volt. Boldogok voltunk, fél szavakból is megértettük egymást, mintha egymásnak teremtettek volna minket, szó szerint rajongtam a csajomért. Az élet szinte összes területén olajozottan működtünk együtt, nagyon sokat beszélgettünk, egy rossz szavam nem lehetett rá. Fiatal kora ellenére a konyhában művész volt, kisujjból rázta ki a hazai ételeket, mindezek mellett például az olasz konyhaművészetet is elsajátította, a spagettije a mai napig párját ritkítja. Együtt cseperedtünk fel, együtt fedeztük fel a létezés legszebb dolgait, talán ezért is alakult ki olyan erős kötelék közöttünk. Társak voltunk jóban-rosszban, tanultunk egymástól, segítettük a másikat, szinte összenőttünk. A szüzességünket is együtt veszítettük el egy csodálatos májusi délutánon 1998-ban. Igen, tudom, eléggé fiatalon, s nem is szívesen teregetem ki a hálószobai titkokat, de hát a szex... Gyerekek. Mivel sokat utaztunk Apósom pénzén, bejártuk egész Nagy Britanniát. Orbitális szexuális kalandjaink voltak Manchesterben, Liverpoolban több motelt is megjártunk, s mivel Londonban a szülői házban laktunk, így minden megtakarított pénzünket egy pár háztömbnyivel odébb lévő, lerobbant lakásba fektettük, direkt ilyen célokra. Úgy is mondhatnám, mocskosul jókat dugtunk Észak-Londonban, esténként szívesen emlékezünk vissza erre az időszakra, nagyokat nevetve.

Ahogy komolyodtunk, úgy vált a kapcsolatunk is egyre komolyabbá. 2003 második felében úgy tűnt, hogy semmi nem állhat a boldogságunk útjába, így decemberben feleségül kértem. Hála az égnek nem is állt, így 2004 júniusában örök hűséget fogadtunk egymásnak, s világraszóló esküvőt tartottunk, még hónapokkal később is arról beszéltek mindenhol. Mindeközben Apósom bőszen keverte a kártyákat a háttérben, és egy nagyon komoly ajánlattal állt elénk, egyfajta házassági ajándékként.

Már menet közben is feltűnt, hogy a fejlesztések érdekében nyaranta egyre több időt tölt Afrikában és Franciaországban az öreg, az üzleti kapcsolatait pedig egyre szorosabbra fűzte egy bizonyos közel-keleti légitársasággal. Mindennek eredménye az lett, hogy társaival, meg néhány befektetővel megvették a londoni Emmy-rétet, s felhúztak rá a böhömnagy, csillogó cégközpontot. S mivel szerette volna egyetlen lánya jövőjét megalapozni, az egészet a párom nevére íratta, természetesen úgy, hogy azért a vezetői székbe önmagát helyezte. Hogy ez a cég egész pontosan mivel foglalkozik, arra még nem jöttem rá az évek során, ettől függetlenül nagyon örömittasok és bizakodók voltunk.

Ugyan Ian már jóval korábban kiszállt a családi vállalkozásból, Henri és Denise viszont tevékenyen részt vett abban, hogy az új központot 2006 nyarán átadják, s aláírják az idevonatkozó szerződéseket. Egy kis üröm is került az örömbe, ugyanis Denise ismét összejött gyermekkori szerelmével, s úgy döntött, hogy hazaköltözik Hollandiába. Ez az egész családot nagyon megviselte, személy szerint a mai napig nem hevertem ki, hogy eltűnt az életünkből. Anno mindenben ő volt a támaszom, még inkább a páromnak. Ha rossz napom volt, elég volt csak felhívnom, s mindig megnyugtatott (bár ez a mai napig így van). Imádtam nézni, ahogy él, olyan profi és koncentrált volt mindenben. Hatalmas búcsúbulit csaptunk a tiszteletére az új főhadiszálláson, s könnyes szemekkel búcsúztunk el tőle, én például zokogtam, mint egy kislány. Évente párszor találkozunk, van, hogy beszélünk telefonon is, valamilyen szinten vigasztal a tudat, hogy most végtelenül boldog ott, ahol van. Megérdemelte. Persze hiányzik, mindennél jobban, nem csak nekem, mindenkinek, még Apósomnak is, meghitt viszony volt közöttük.

Habár volt sejtésünk arról, hogy nem lesz sétagalopp az új életünk, de a mostani nehézségekkel nem számoltunk. Az új cégben mindenki kapott állást, a párom például jelenleg is igen fontos szereplője, hiszen az egész róla, érte szól. Én a termelés legalsó fokán helyezkedem el, mivel egyszerű vidéki gyerekként direkt kérvényeztem, hogy csak olyan feladatot bízzanak rám, amit maximálisan el tudok látni, semmiképpen sem szerettem volna túlvállalni magam. Nem úgy Apósom, akinek jelleméből fakad a világhódítás.

Az elején professzionális módon látta el a vállalat vezetését, még akkor is, ha nem lettünk rögtön piacvezetők, amivel számoltunk, csoda lett volna, ha minden hipp-hopp a mi malmunkra hajtja a vizet. Nagyon okosan és előrelátóan főként a fiatal munkaerőbe fektette a bizalmát, persze a fontos pozíciókban meghagyta a vén, rutinos rókákat.

A cég szervezeti felépítése egyszerű: Apósom és a csatlósai felelnek az innovációkért, az ötletelést ők végzik, az üzleti- és marketing stratégiákat is ők alakítják ki. A feleségem és 30 fős csapatának feladata mindezek végrehajtása. Az öregék terveznek és felügyelnek, a páromék megvalósítanak, olyan ez, mint az 1x1.

Nem csak a családban, hanem a cég "munkásosztályán" is több náció képviselteti magát. Rám valamiért a magyarországi divízió vezetését bízták, a létszámunk körülbelül 4000 ezer, 7 másik társammal fogjuk őket közre, akik nem teljesen normálisak, viszont remek munkaerők, ha olyan napjuk van. Egyetlen, nagyon lényeges feladatunk van, mégpedig hogy aládolgozzunk a felsőbb vonalnak, s támogassuk őket. Munkafelvétel jelenleg nincs, csak kihalásos alapon lehet bekerülni. A jó hír annyi, hogy többen már csak gyógyszeres kezelés árán tudják ellátni a feladatkört, a legfiatalabb vezető-társam például egyre többet iszik, mert nem hisz a tablettákban, s ilyenkor rendszeresen lázad a vezetés ellen. A legidősebb viszont állandóan benyal Apósomnál, jó múltkor azon kaptuk, hogy a szertárba zárkózva nyers halat rendel neki, szóval az ő helye betonbiztosnak tűnik, nekem sincs hatalmam felette.

Az első nagyobb problémák 2009-ben jelentkeztek.

Nem zártunk valami jó évet, noh, nem kell megijedni, a részvényindexekkel semmi gond nem volt, ahogy a piaci pozíciónkkal sem, ilyen tekintetben nem lehetett panaszkodni. A gond ott gyökeredzett, hogy volt 2-3 versenytársunk, akiken nem sikerült túlnőni, holott ennek ellenkezőjét terveztük, egész pontosan sárba akartuk tiporni őket. Apósom hiába állt elő újabb és újabb innovációkkal, a megvalósulás útján ezek egy idő után rendre elhaltak. A feleségem által vezetett team tagjai folyamatosan cserélődtek, valakit mi küldtünk el, de volt olyan is, aki jobb perspektívát látott különböző mediterrán országok cégeinél az önmegvalósításra. Nem beszélve arról, hogy a megmaradtak meg gyakran vonultak el táppénzre, ki rövidebb, ki hosszabb időre. S valamiért mindig tavasszal állt le a termelés, ezt azóta sem értjük.

2010-nek úgy szaladtunk neki, mint minden másik évnek, mégpedig hogy idén végre odaérünk, ahova szeretnénk. 2009-hez képest egy helyet javítottunk, de még mindig megelőzött minket egy angol-orosz olajcég, előttük meg az iszákos skót által vezetett, kissé korrupt TSZ telepedett monopol pozícióba. Ám ennél is vészjóslóbb volt, hogy Apósom kezéből kezdett kicsúszni az irányítás, már ami az újításokat és a különböző üzleti- és termelési taktikákat illeti. Segítséget nem fogadott el, inkább felvett egyfajta diktátori formát, s folyton azt hajtogatta, hogy semmi vész, meg fogja oldani. Persze a csatlósai sem állítottak mást az igazgatótanácsban. Az egész kezdett bűzleni, tudtuk, hogy valami nagyon nincs rendben, noha közbe avatkozni nem tudtunk, főleg mi nem, egyszerű munkások. 2011 februárjára viszont felcsillant a remény, hogy talán mégis összejön az, amit 6 éve tervezünk. Sajnálatos módon nagyon hamar kellett elég keményet koppannunk, s a szokásos tavaszi őrület sem maradt el, súlyosabb volt, mint előtte bármikor, gyakorlatilag teljesen leállt a cég.

A mélypontot az elmúlt nyáron értük el.

A vállalat egyik legfontosabb embere távozott, mivel már évek óta gusztustalan módon környékezte egy déli cég, ahol egyik meleg barátja tölt be fontos szerepkört. Ha még ez nem lett volna elég, akkor az arabok elvittek még két embert a párom sleppjéből, noha egyikért egyáltalán nem kár, ha érzelmi vonalon közelítjük meg.

Ennek hatására Apósom szerintem megőrült. Már tavaly is többször szemtanúi voltunk annak, hogy ha nem úgy ment a termelés, ahogy azt ő előzőleg megálmodta, akkor hajlamos volt földhöz vágni a cuccait dühében. Jó ideje ott tartunk, hogy már nem értjük mit mond, mert legtöbbször mellé- vagy félrebeszél. Azt még mindig hajtogatja, hogy meg fogja oldani, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem dolgozik ezen gőzerővel, de már sokunk hite megrendült ebben. A csatlósai közül meg volt, aki olyat mondott, hogy hülye, aki nem hisz az öregben. Ez ránk, munkásokra nézve enyhén szólva is sértő, hiszen őszintén úgy érzem, mi mindent megteszünk. A magyarországi divízió biztos.

De ami igazán fáj és szívembe mar, hogy a feleségem teljesen összeomlott a rá nehezedő súly miatt. Képtelen teljesíteni, bár úgy nehéz is, hogy ott van például a marokkói csávó, aki nem tudja, merre van az előre, félsiker, ha betalál a főbejáraton. De legalább azt az agyhalott busmant hazaküldték egy időre, a legtöbb kárt ő okozta az elmúlt években.

Szóval a házas életünk válságban van. Az asszony gyakran ideges, sokszor csak mered maga elé ötlettelenül, van, hogy teljesen leblokkol. Esténként csak ülünk, s szótlanul nézünk egymásra. Apósom meg egyenesen kijelentette, hogy csoda lesz, ha év végére felépül, amiért igazán levágnék neki egy taslit, de hát mégiscsak az apja, sosem bocsátaná meg nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy a legfontosabb számára a lánya, mindig megtett mindent annak érdekében, hogy boldog legyen, de valljuk be: sokszor túlvállalta magát. Rá férne egy kis pihenő, júliusban mindannyiunk érdekében kísérletet tettünk arra, hogy ottfelejtsük Korzikán, de a vén kecske rájött, mire készülünk. A szexuális életünk fél éve nulla, utoljára májusban keféltünk egy egészségeset. Persze próbálkozunk fáradhatatlanul, de a legtöbbször csak megjátsszuk az orgazmust. Még én is, tiszta szégyen. Az egyetlen valódi pozitívuma az volt az elmúlt évnek, hogy megszületett a trónörökös, a kis Jacky. Őt nagyon imádjuk, ahogy mindenki, igazi sztár a gyárban, a nagyapja szeme fénye, mikor az unokájával van, egészen emberinek tűnik. Mostanában kicsit betegeskedik a kölyök, de pánikra semmi ok, a tökei legalább olyan kemények, mint az öreg Tony-nak, ez nálunk családi vonás.

Augusztus utolsó hétvégéje óta, mikor a feleségem úgy jött haza, mint akit összevertek, és sajnos én sem tudtam már visszafogni magam, rettenetesen ordibáltam vele, párkapcsolati terápiára járunk, most vasárnap is megyünk. Ennek még nincs igazi hatásfoka, de kitartunk. Én titokban ideggyógyászati kezelésekre is ellátogatok, de erről kussolok, nem akarom még jobban terhelni szegényt. Annál ő sokkal fontosabb számomra, mindig is az volt. Ő az egyetlen nekem, rá sem tudok nézni más nőre, soha nem is tettem, hűséget fogadtam. Minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek neki, hogy átlendüljünk ezen a holtponton, közösen, örök szerelemben. Szívem legmélyebb bugyrában van egy kis ajtó, azon az ő neve díszeleg, s ez bizony mindig így lesz. Fog még rám úgy mosolyogni, ahogy csak ő tud, ebben szentül hiszek.

Apósommal még nem tudom, hogy mit kezdünk, egyenlőre az övé itt minden, s ezt tiszteletben fogjuk tartani. Majd csak elfárad egyszer, bár állítása szerint még 15 évig fitt lesz...

(Az ihletet köszönöm Bakító komment- és sporttársnak.)