Tegnap kaptuk a hírt, hogy Patrick Vieira befejezte az aktív labdarúgó pályafutását, és mivel nemrégiben kaptunk a fejünkre az egyik kedves kommentelőnktől, hogy vele eddig eléggé szőrös szívűek voltunk, és méltatlanul kevés szó esett róla eddig az Útwengeren. Most viszont visszavonulása alkalmából itt a remek lehetőség, hogy pótoljuk ezt a hiányosságunkat. Nekem jutott ez a dicső feladat, és az igazat megvallva egy darabig nem is igazán tudtam, hogy mit írjak A kapitányról. Én pont abban a szezonban lettem Arsenal szurkoló, amikor ő már a Juventusban játszott, így aztán túl sok személyes benyomásom nincs róla. Viszont az elmúlt 6 évben annyi történetet hallottam már, és annyi felvételt láttam a csúcsformában játszó Vieiráról, hogy végül bátran nekiláttam ennek a posztnak a megírásának. Miközben anyagot gyűjtöttem, újra megnéztem a már ezerszer látott felvételeket, és ahogy szinte minden egykori klasszis játékosunk játékának csodálásakor, most is elöntött valamilyen elképesztő, mérhetetlen büszkeség, hogy egy olyan futballklubnak szurkolhatok, ahol ilyen elbűvölően tehetséges játékosok játszottak. Ráadásul Vieira olyan szempontból is különleges, hogy a tehetsége mellett rendelkezett egy hihetetlen győztes mentalitással, amelyet könnyedén át tudott ragasztani mindenkire, aki vele egy csapatban játszott, és félelmet tudott kelteni az ellenfél összes játékosában. Egy különleges játékos volt, különleges pályafutással.

Patrick Vieira 1976-ban született Szenegálban, de szülei válása után még nagyon fiatalon Franciaországba került, és csak 2003-ban tért vissza szülőhazájába. Itt kezdte el a labdarúgó karrierjét is, pontosabban a Cannes csapatánál, ahol már 17 évesen bemutatkozhatott a felnőtteknél egy Monaco elleni meccsen. Ekkora figyelt fel rá először Arséne Wenger, aki később talán a legfontosabb szerepet játszotta az életében. A Cannesban a 94/95-ös szezonban már alapembernek számított, ráadásul 19 évesen viselhette a csapatkapitányi karszalagot is. Tehetségére hamar felfigyeltek az AC Milannal, és a 95/96-os szezon januárjában az ifjú Vieira nem is tudott ellenállni az olaszok hívószavának, és otthagyta nevelőegyesületét. A Milannal azonban többnyire csak a tartalékoknál kapott szerepet, a bajnokságban mindössze két meccsen lépett pályára. A nyáron átadólistára is tették, mondván Vieirában nincs semmi különleges, és épp ezért esélye sem lesz tartósan bekerülni az első csapatba. Ekkor viszont jött Arséne Wenger, aki ugyan akkor még nem volt hivatalosan az Arsenal menedzsere, de a klub az ő külön kérésére leigazolta a fiatal franciát, és már két héttel Wenger kinevezése előtt bemutatkozhatott a felnőttek között, ahol a francia mester irányítása alatt alapemberré nőtte ki magát, az Arsenal pedig a 3. helyen végzett a bajnokságban.

Vieira könnyen beilleszkedett az angol futballba, hiszen megvolt hozzá minden szükséges tulajdonsága. Magas volt, viszont gyors, és a hosszú lábaival bárhova oda tudott érni. Kiváló technikai adottságokkal rendelkezett, emellett egy igazi küzdő típusú játékos volt, akinek nem számított, hogy az adott héten a csapat a Manchester Uniteddel, vagy éppen a Leicester Cityvel játszik, ő mindig ugyanúgy odatette magát. Kereste a küzdelmet, a párharcokat. Agresszív volt a pályán, de ugyanakkor higgadt is. Persze fiatal játékosként időre volt szüksége, hogy megtalálja a két dolog között az egyensúlyt, épp ezért szerepel még most is a Premier League legjobban büntetett játékosai között a sárga és piros lapokat figyelembe véve. Ehhez pedig szüksége volt egy olyan kiváló pedagógusra, mint Arséne Wenger, aki amellett, hogy meglátta az Olaszországban vergődő játékosban a lehetőséget, mérhetetlen önbizalmat adott neki, és ha Vieira bízott önmagában, akkor az az egész csapatra jó hatással volt. A siker nem is váratott sokat magára, hiszen rögtön Arséne Wenger első teljes szezonjában sikerült megnyerni a híres duplát, a klub történetében másodszor. Ebben pedig kulcsszerepet játszott Vieira és a nyáron szerződtetett párja a középpályán, Emmanuel Petit, akivel kiválóan megértették egymást. Ennek az együttműködésnek nagy hasznát vette a francia válogatott is, akik 98-ban megnyerték a világbajnokságot, majd két év múlva az Európa bajnokságot is. Utóbbi siker inkább vigasztalóan hathatott, mivel közvetlenül előtte elveszítette az Arsenallal az UEFA kupa döntőjét a Galatasaray ellen.

Az Arsenal 1998 után egészen 2002-ig nem nyert semmilyen trófeát. Ezt az időszakot egyértelműen a Manchester United uralta, és ekkor alakult ki az angol futball egyik legnagyobb rivalizálása a két klub között. Köszönhető volt ez annak, hogy évekig ez a két csapat foglalta el a dobogó legfelső két fokát, a két menedzser ellentétének, a pályán pedig Roy Keane és Patrick Vieira kőkemény összecsapásainak. A két keménylegény éveken át rendszeresen megtalálta egymást a pályán és a pályán kívül is. Vieira saját bevallása szerint minden szezonban a Manchester United elleni meccseket várta a legjobban. Mindenki nagyon izgatott és ideges volt az ilyen meccsek előtt, de ennél fogva a győzelmet is sokkal jobban akarta az egész csapat. A United egyeduralma pedig 2002-ben véget ért, stílusosan egy újabb Ágyús duplával. Ráadásul a bajnoki címet pont az Old Traffordon sikerült bebiztosítani. A szezon végén pedig újabb hatalmas változás történt a csapat és Vieira életében, ugyanis Tony Adams visszavonult, Arséne Wenger pedig a franciára bízta a csapatkapitányi tisztséget. Jobban nem is választhatott volna, hiszen Paddy egy hamisítatlan vezér. Talán nem véletlen, hogy a klub az óta nem nyert trófeát, mióta ő eligazolt.

Ráadásul azon a nyáron Petit után Vieira egy újabb kiváló partnert kapott maga mellé a középpályára a brazil világbajnok Gilberto Silva személyében. A két játékos stílusa teljesen eltérő volt, és talán épp ezért tudtak olyan hatékonyak és sikeresek lenni együtt. Kettejük együttműködésének a gyümölcse pedig először egy FA kupa győzelemben testesült meg 2003-ban, majd pedig az angol futball történetének legnagyobb sikerében. Az Arsenal a 2003/2004-es szezonban veretlenül és lenyűgözően látványos játékkal nyerte meg a Premier Leaguet, majd a veretlenségi sorozatukat később 49 mérkőzésre bővítették. Vieira igazi kapitányként vezette ezt a csapatot, és bár soha nem a góljaival vált igazán elismerté, ha kellett akkor akár ezt a plusszt is hozzá tudta tenni a csapat játékához a siker érdekében. Így volt az 2004 májusában a Leicester City ellen is, a bajnokság záró fordulójában, amikor az akkor már bajnok Arsenalnak csak a veretlenségét kellett megőriznie, de a vendégek vezetést szereztek. A csapat Henry góljával egyenlíteni tudott, majd Bergkamp zseniális átadása után Vieira megszerezte a győztes gólt is. Tökéletes lezárása volt egy tökéletes szezonnak.

Ittléte alatt szinte minden nyáron felmerült az a kérdés, hogy Patrick Vieira marad-e az Arsenalban. Évekig ostromolta őt a Real Madrid, akárcsak Thierry Henryt, végül mindketten maradtak. 2005 nyarán viszont bekövetkezett az, amitől mindenki hosszú éveken át tartott. Arséne Wengernek egy nehéz döntést kellett meghoznia, hogy elengedje-e kapitányát, aki közel 10 évig az Arsenal egyik legmeghatározóbb játékosa volt, de ugyanakkor már ott volt a feltörekvőben lévő Cesc Fabregas, aki tehetségével egyre több játéklehetőséget követelt magának. Végül Vieira aláírt a Juventushoz, de a búcsúja nem is lehetett volna stílszerűbb. Élete utolsó meccsén az Ágyúsok színeiben állt oda büntetőt rúgni a Manchester United elleni FA kupa döntőn, és kapitányhoz méltóan higgadtan értékesítette azt. Ez azóta is a klub legutolsó trófeája, és talán pont az olyan játékosok hiányoznak az újabb sikerekhez, mint Patrick Vieira, aki a futballpályán soha nem ismert félelmet, az ellenfelei viszont annál inkább.

Mostanában egyre többek kezdik megkérdőjelezni Vieira legenda státuszát a klubnál, főleg azért mert az olaszországi kalandot követően a Manchester City színeiben tért vissza a Premier Leaguebe, és most visszavonulása után is náluk fog dolgozni. Hogy legenda-e, vagy sem azt mindenki döntse el saját maga, az viszont egyértelmű, hogy kulcsszereplője volt annak a folyamatnak, amely az Arsenalt az új évezred elején Európa egyik legjobb csapatává emelte, és ezért örökre becsülnünk kell őt. A középpálya urát.