Túl vagyunk egy rendkívül frusztráló és fárasztó szezonon. Végre itt van a jól megérdemelt 2 hónapos pihenőnk, amikor nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a csapatunk mekkora mentális csődben van, vagy, hogy a bírók megint kicsesztek velünk. Legszívesebben el is felejtenénk az egészet, de nem menekültök, mi szépen lassan kiértékelünk mindent. Készül a szezonzáró poszt, és a játékosokat is szépen egyesével kiértékeljük. Most viszont repüljünk vissza a múltba, emlékezzünk vissza egy olyan emberre, aki korának egyik legnagyobb csatáregyénisége volt. Akkoriban bizony ritkán hagyta el az Arsenal szurkolók száját az a szó, hogy „csatárkédés”. Ő a klub egyik vitathatatlanul legnagyobb legendája, aki amellett, hogy hosszú éveken keresztül számolatlanul termelte a gólokat, tökéletesen átérezte mit jelent az, ha valaki az Arsenal mezét viseli. A szurkolók éppen ezért imádták. Ő nem más, mint Ian Wright.

Wrightot gyerekkorától kezdve egyetlen dolog érdekelte, a gólszerzés. Mindig a legegyszerűbb és legcélravezetőbb megoldást akarta kiválasztani, és benne többek között az volt a csodálatos, hogy a legnehezebb pozícióból, vagy a leglehetetlenebb szituációban is ki tudta választani azt az egy megoldást, amely révén gólt tud szerezni. Mindig a góllövés járt a fejében, és ha ehhez ki kellett cseleznie az ellenfél komplett védelmét, vagy 40 méterről kellett átemelnie a kapust, akkor megtette. A példaképei között olyan játékosok szerepeltek, mint Gerd Müller, Kevin Keegan és Pelé. Mindegyikőjük stílusából próbált elsajátítani valamit. Gerd Müller halálpontos befejezéseit, Keegan bal lábát, Pelé gyorsaságát és dinamikáját. Különböző stílusokból építette fel magát, és ez segített neki abban, hogy képes legyen bárhonnan és bármikor gólokat szerezni. Ha Wright a pályán volt, akkor a csapattársai is kicsit nyugodtabban játszottak, hiszen tudták, hogy ha ő a pályán van, akkor csak el kell juttatni a tizenhatosig a labdát, és ő onnan meg fogja oldani. Éppen ezért az ő nagyságát leginkább jellemző kép az, amikor a 93-as FA kupa döntőjének újrajátszásán Wright egyedül vezethette a kapusra a labdát, és az egyik hátsó kameraállásból látszott, hogy ő még csak készülődik a lövéshez, de a háttérben Merson máris mindkét kezét a magasba emelte, hogy gólt ünnepeljen.

Viszont sokáig úgy tűnt, hogy Ian Wrightból soha nem lesz profi futballista. Az első hivatalos szerződését alig pár nappal a 22. születésnapja előtt írta alá a másodosztályú Crystal Palacenál. Előtte 19 évesen a Brightonnál járt próbajátékon, ahol mindent megtett azért, hogy szerződtessék. Gólokat szerzett a tartalékcsapatban, rendszeresen együtt edzett a nagy csapattal. Látszólag minden rendben volt, végül mégis azt mondták neki, hogy nem kellesz. Wright viszont továbbra is kitartott, és hitt abban, hogy profi játékos válhat belőle, majdnem három évvel később pedig Steve Copell a Palace akkori menedzsere felfigyelt rá, és végül szerződtette. Ez pedig egy igazi sikertörténet kezdete volt. Első szezonjában 9 góllal a csapat második legeredményesebb játékosa lett, majd egy évvel később 24 góllal ő lett a másodosztály gólkirálya, a csapata pedig feljutott az első ligába. Az 1990-es FA kupa döntőben a Manchester United elleni góljával pedig felhívta magára több nagy csapat figyelmét is.

Végül 1991 szeptemberében írt alá az akkor bajnoki címvédő Arsenalhoz klubrekordot jelentő 2,5 millió fontért. Az emberek viszont nem értették, hogy miért van szüksége George Grahamnek még egy támadóra, hiszen ott volt a csapatnál Alan Smith és Kevin Campbell, valamint Paul Merson, aki szintén tudott gólokat szerezni. Éppen ezért, és a magas átigazolási összeg miatt az elején nagyon nagy volt a nyomás Wrighton, de miután gólt szerzett az első meccsen a Leicester ellen a Ligakupában, majd rögtön utána mesterhármast lőtt a Southampton otthonában, a kétkedő hangok egyszer csak elhallgattak, és átvették a helyüket azok, amelyek szerint az Arsenal megtalálta az elkövetkezendő évek legjobb angol csatárát. Wright a szezon további részében is szorgalmasan lövöldözte a gólokat, és bár az Arsenal végül nem tudta megvédeni a bajnoki címét, az utolsó fordulónak mégis volt tétje, hiszen Wright mindössze egy góllal volt lemaradva a góllövőlistát vezető Gary Lineker mögött. A csapat végül 5-1-re nyert a Southampton ellen, Wrighty pedig 3 gólt szerzett, és ezzel ő lett a liga legeredményesebb játékosa. Saját bevallása szerint ez volt élete legjobb meccse, hiszen ő volt az utolsó játékos, aki mesterhármast szerezett a régi North Bank előtt, az utolsó meccsen mielőtt átépítették volna.

A szurkolók pedig imádták. Ami nem csoda, hiszen ő is imádott gólt lőni az Arsenal mezében. Különösen nagy örömöt jelentett neki, hogy egy ilyen nagy és híres klubban játszhat, amelynek ilyen fantasztikus szurkolói vannak. Ezt nem egyszer tettekben is kifejezte, hiszen számtalanszor ünnepelte úgy egy-egy gólját, hogy a szurkolók közé vetette magát, hogy érezze a rajongásukat és a szeretetüket. Wrighty teljesen átérezte mint jelent ez a csapat az embereknek, és hogy az ő feladata az, hogy boldoggá tegye ezeket az embereket. Ha pedig a szurkolók boldogok voltak, akkor ő is boldog volt. A Tottenham vagy a Manchester United elleni meccseken mindig különösen elszánt volt, hiszen tudta, hogy ezek a meccsek többet jelentenek a szurkolóknak, mint a többi átlagos meccs. Mikor megérkezett, ő nem volt Arsenal szurkoló, de nagyon rövid időn belül azzá vált, és ezt mindenki láthatta.  A szurkolók pedig imádták azt az embert a pályán, aki egy volt közülük. Mindemellett ő egy igazi showman volt, aki nem csak a góljaival szórakoztatta az embereket, hanem minden egyéb megnyilvánulásával is. A gólörömei például mindig különlegesek voltak, mindig valami egyedit akart kitalálni. Néhányat eltervezett, de néhány csak spontán jött.

Wrighty egy igazán szenvedélyes játékos volt, és bizony nagyon sokszor nem tudott uralkodni a szenvedélyességén. Érzelemből játszott, és ez bizony gyakran ahhoz vezetett, hogy túlpörgött, fölösleges szabálytalanságokat követett el, sokat foglalkozott a bíróval, sokat balhézott az ellenfél játékosaival, de utólag ezt senki nem tudta igazából a szemére vetni, hiszen mindent a győzelemért tett. Mindent azért csinált, hogy a csapata nyerjen, és ha valami nem tetszett neki, akkor annak bizony szót is adott. Balszerencséjére az egyik buta szabálytalansága miatt nem léphetett pályára a 94-es KEK döntőben, hiszen az elődöntő visszavágóján egy teljesen ártalmatlan szituációban fölrúgta a PSG egyik játékosát amiért sárgalapot kapott, és mivel ezzel összegyűlt neki a megfelelő mennyiség, nem játszhatott a döntőben, amit a csapat Alan Smith góljával nyert meg a Parma ellen. Wright zokogott a szabálytalanság után, ami ismét csak azt bizonyította, hogy mennyire szerette ezt a játékot, és mennyire akart játszani a döntőben. A következő szezonban a csapat ismét döntőt játszott, Wright pedig minden egyes fordulóban gólt lőtt, viszont a Zaragoza ellen ezúttal az Arsenal volt a vesztes fél, hiába volt Wright is a pályán.

Viszont egy időben úgy tűnt, hogy Ian Wright elhagyja az Arsenalt, hiszen nem igazán jött ki a George Grahamet váltó Bruce Riochal, és átigazolási kérelmet is nyújtott be a klub felé, és nagyon közel került ahhoz, hogy a Chelseahez igazoljon, de végül Riochot egy év után elküldték, Wright pedig maradt, majd jött Arséne Wenger akivel azután olyan jól együtt tudott működni, ahogy George Grahammel. Wright ekkor már jócskán túl volt a harmincon, de még így is a csapata legeredményesebb játékosa volt. A 96/97-es szezonban például 30 gólt szerezett 33 évesen. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Arséne Wenger megreformálta a klub edzésmódszereit, de főleg annak, hogy Wrightnak egy olyan partnere volt Dennis Bergkamp személyében, aki bármikor ki tudta szolgálni a gólra éhes támadót. Wrighty sebessége kissé már megkopott ugyan, de Bergkamp olyan kiváló labdákkal tömte, hogy még így is számolatlanul tudta lövöldözni a gólokat.

Ian Wright karrierje a végéhez közeledett, de az angol bajnoki cím még hiányzott a trófea gyűjteményéből. Szerencsére Arséne Wenger első teljes szezonjának végén ezt is sikerült begyűjtenie az újabb FA kupával együtt, bár sérülései miatt a szezon egy részét kénytelen volt kihagyni. Viszont így is szerzett 10 gólt a bajnokságban, és a Bolton elleni bajnokin megdöntötte Cliff Bastin 178 gólos rekordját, és ezzel 2005-ig ő lett a klub legeredményesebb gólszerzője 185 góllal. A szezon végén azt látva, hogy Nicolas Anelka megelőzte őt a sorban, és már ő sem lesz fiatalabb, úgy döntött, hogy eligazol a klubtól. Ezután megfordult a West Hamben, a Celticban, a Burnleyben és a Notthingam Forestben, de saját bevallása szerint az igazi futballkarrierje véget ért akkor, amikor elhagyta az Arsenalt. Wrightyt minden ehhez a klubhoz kötötte. Itt érte el a legnagyobb sikereit, itt lett igazán elismert labdarúgó, és a szurkolók imádták, akárcsak ő a szurkolókat. Ian Wright egy igazi Arsenal legenda.