Az egész ott kezdődött, hogy az Útwengeres belső levlistán téptük egymás idegeit, a szokásos buzulás mellett az elégedetlenség hangjai egyre erőteljesebb formát öltöttek, amikor kijelentettem, hogy én élvezni fogom a következő 9-10 mérkőzésünket is. Gergő (dorkins) szemrebbenés nélkül, szépen megkért, hogy áruljam már, mit és miért és hogyan gondolom én ezt, mert Ő ezt nem érti és fel nem foghatja. Peet még rátett egy lapáttal a szokásos szezonvége rulez kijelentésével és még mondott valamit Wengerre is, de az nem fontos. Kedves Kollégák és Olvasók, íme a válaszom, nem lesz rövid, ellenben hosszú. Szurkolók vagyunk, ez köt össze minket.

„Felnősz úgy, hogy indiánokról meg kalózokról meg űrhajósokról olvasol, aztán mikor már azt hinnéd, hogy a világ egy érdekes hely, akkor azt mondják, hogy tele van döglött bálnával meg kivágott erdőkkel, és mindenhol atomhulladék sugároz sok millió évig. Szerintem nem is éri meg felnőni.” (részlet az Elveszett próféciák című könyvből)

Szurkolónak lenni jó dolog, mert mi örökké gyermekek maradunk, akik hősökről olvasnak, és főszereplői vagyunk egy életfogytig tartó filmnek. Egy hatalmas kaland részesei lehetünk, amiben olykor megáll az idő akár napokra is, elfelejtjük gondjaink és felhőtlen örömmel, fülig érő, ártatlan mosollyal, csillogó szemekkel nevetve táncolunk, ökölbe szorított kézzel énekelünk, mert jól érezzük magunkat. A véletlenek összjátéka miatt lettem szurkoló, s ezt az érzést én ugyan nem cserélném el semmire. Nem focidrukker mivoltomról beszélek, hogy piros-fehér a vérem, ágyú dobog a mellkasomban, hanem a sport, sportemberek iránti tiszteletről, a szurkolói fogalomról.

Valójában nem tudom megfogalmazni, de tiszta szívemből érezni már tudom, mit jelent szurkolónak lenni, nagyon összetett fogalom számomra.

Valószínűleg az egész ott kezdődött, hogy Édesapám „az égbe rúgta” a labdám, amit tátott szájjal bámultam, ahogy ponttá zsugorodva eltűnik a felhők fölött, majd a nagy semmiből ugyanoda leesik Apukám kezébe. „Még egyszer” – könyörögtem ezerszer. Szabadidőnkben focizgattunk megtanított sakkozni és a televízió előtt beszélt a labdarúgás szabályairól, a taktikáról, a híres magyar és külföldi focistákról. Szerencsémre olyan osztályba kerültem, ahol majd mindenkinek hasonló faterja volt, ráadásul sokan voltunk fiúk az osztályban. A hatalmas iskolai udvaron sötétedésig pattogott a labda, mindenki Kiprich, Nyilasi, Détári, majd Gullit, Rijkaard, van Basten akart lenni, én meg Disztl Peti, aki feje fölé emeli a megfogott tizenegyest a MU ellen (3:56-nál), mert mindannyian láttuk a Videoton nagy menetelését. A foci mellett három-, majd öt tusán is részt vettünk, távolugrás, kislabda dobás, sakkverseny, pingpong. Számtalan tornacsukát koptattunk el betonon, füvön és a földúton, mert a falu utcái bizony ezzel voltak kikövezve. Akkoriban egyértelmű volt, hogy láthattuk a kézilabda meccseket (1986-os jugó-magyar döntőre emlékszel?), közvetítettek teniszt Wimbledonból – megismerkedtünk Navratilova, Graf nevével –, és az olimpiai éremesők közepette mi is együtt kiabáltuk Egér nevét Vitray Tamással. Nem volt kérdéses, hogy tudunk pár orosz korongos nevét, mert ámultuk őket a képernyő előtt ülve. Ha becsukom a szemem látom Senna előzéseit (esőben verhetetlen volt), azok az idegőrlő csaták a Professzorral pályán és pályán kívül. Sorolhatnám a meghatározó élményeket napnyugtáig, kezdve a brazilok elleni 3-0-lal, folytatva Döme hálót nem érő góljával a lengyelek ellen, egészen Darnyiig. Úristen, micsoda évek, főleg gyerekfejjel! Mosolygok, amint visszagondolok ezekre a képsorokra, pedig még meg sem említettem a VB-k és EB-k hangulatát. Testközelből kaptunk ízelítőt a németek elszántságáról, a brazil szambáról, izzadt tenyérrel szurkoltunk a tizenegyes párbajoknál. Mennyi és mennyi képkoca villan át az agyunkon.

És azok a gombfoci csapatok!!! Az Aranycsapattól kezdve Kanadáig minden csapatot be lehetett szerezni. Nem is volt kérdéses, mit kérünk szülinapra és névnapra (Karácsonyra természetesen 1 éves Népsport előfizetést). Bárhol felállítottuk csapatainkat, kinyitható konyhaasztalon, parkettán, vagy szülők által faragott és festett „pályákon”. Sok-sok vita mellett kedvenc játékosaink töménytelen gólt ontottak, főleg, ha egyedül játszottunk. Ilyenkor még a közvetítés is belefért kicsit megszínezve, jobban, mint Knézy Jenő. Az eredményeket általában kis füzetekben vezettük, egyik költözésnél erre az eredményre akadtam: „Magyarország – Eneszká 3-0”.

Észrevétlenül teltek az évek, kiderült, hogy a sikereket nem ingyen adják, nem maguktól jönnek. Ha nem szakadsz meg az edzésen, ha nem vagy fegyelmezett a mérkőzésen, ha nem gondolkodsz tiszta fejjel játék közben, ha nagyképű vagy és lebecsülöd az ellenfeled vagy nem készülsz fel a matekversenyre, akkor jönnek a pofonok, amin először csak mosolyogsz, mert Te is legyőzhetetlen vagy, annak hiszed magad. De aztán egy könnycsepp is végigfut az arcodon, ajkadon megérezvén sós ízét felfogod, hogy mindenki nyerni akar, s meg kell dolgozni a győzelemért. Ezzel párhuzamosan elmaradtak a nagy eredmények is válogatott szinten a zöld gyepen, de majd a következő vb-re kijutunk, hajtogattuk. Az első csalódások ezennel kipipálva: mi is veszíthetünk és a csapataink is. 1989-ből ki emlékszik a Szeged-Vasas NB1-es osztályozóra?

Szakközépiskolás és egyetemista koromban szerencsére megint olyan osztálytársakkal hozott össze a sors, akikkel az álomvilágainkat közösen építgethettük. Furcsa fordulatot vett az életünk, mert a rendszeres sportolás mellett hétvégenként stadionokban, csarnokokban találtuk magunkat. Olyan élményekkel gazdagodtunk, amikre visszagondolva mindig boldognak érzem magam. Kettős kézilabda meccsek Szegeden, nők után jöttek a férfiak. Négy órával a Barca ellenin megtelt az új-szegedi sportcsarnok, röplabda alatt énekeltük az „Itt a húsvét, itt a nyúl, Szeged-Somogy 3-0” dalocskát Melnicsuk ászainál, edző: Nyári Sándor, csapat: Medikémia. Tizenkét fával megverni egy izlandi csapatot akkor még gyerekjáték volt kézilasztiban, de mínusz sokról továbbjutni szintén, nemzetközi kupában orosz csapat ellen felemelő érzés (mérkőzés után Himnuszt énekelve). Czuprák lapos hármasaival legyőzni a verhetetlen Honvédod Vásárhelyen, vagy hazavárni a bajnokcsapat tagjait Újvárosból és kacsintani az Építősöknek… Sikerek, örömök a kudarcok mellett, de manapság csak az előbbiekre gondolok már vissza, minden megszépült, pedig volt ott fekete-leves bőségesen (elkezdtünk a Népstadionba is járni).

Egyik barátomat megvágták érettségin, hazasietett, a délutáni banketton mindhiába várták. Mindenki ideges volt, hogy mi történhetett Vele, biztos a bukás, meg minden. Fradi meccsen volt, a hármas sípszó után csatlakozott a társaihoz. Ez a három mondatos történet röviden összefoglalja akkori életünk értékrendjét és hozzáállását a világhoz.

Felnőttként az ember ugyanúgy gyerekfejjel, de mégis kicsit másképp kezeli a sportot és a szurkolást. Mi, szurkolók most sem riadunk vissza semmitől sem, összeesküdhet ellenünk minden busz, vagy szakadó hóesésben szállás nélkül csatangolunk Bristol kihalt utcáin, akkor is látjuk a meccset. Az ilyen élmények örökre belevésődnek lelkünkbe. Nem kell hozzá, hogy saját csapatodat lásd, elég, ha haverokkal vagy és egy fasza kis sportélményen. Ha ez ráadásul egy magyar válogatott, akkor az már hab a tortán. Számomra ilyen volt a svájci jégkorong világbajnokság. 9-0-s vereség után Kanada ellen a szurkolók nem mozdultak a jégcsarnokból, ugyanúgy szurkoltunk, mint a mérkőzés alatt. A játékosok kijöttek a jégre és akkor elkezdődött az „Ocskay Gabi, Ocskay Gabi”… Nemcsak sírtunk, hanem bőgtünk, gyászkönnyektől nedves torokkal skandálni egy olyan sportoló nevét, aki miatt ott lehetsz egy sporteseményen… Szívbemarkoló. A halál az élet része, s szurkolóként ezt el kell fogadnunk, de az értelmetlen halál feldolgozása szinte lehetetlen. Az ilyen írások sokat segíthetnek: Csicsó emlékére, Cozmára emlékezve. Ha a szurkolós videókat megnézem, még most is feláll a hátamon a szőr, ha az elvesztett sportemberekről írt posztokba beleolvasok, most is könnyes lesz a szemem.

Hornby után nehéz bármit mondani, hogy mennyire befolyásolja életünket a csapatunk, valamint annak formája, és mindez fordítva is igaz, „mindig kikapunk, ha én ezt és ezt csinálom”. Erre nem is térnék ki részletesen, csak két dolgot emelnék ki. Az egyiket már Csilla is említette, a szurkoló babonás (ha sportoló is egyben, akkor már veszélyes). Az olyan egyszerű dolgoktól kezdve, hogy a sál és zászló kimosása tilos, melyik mezed veszed fel, mikor érsz a stadionba, melyik lábbal lépsz be oda, és így tovább. Egy mérkőzés köré épített hóbortjaink sokasága kívülről nézve mulatságos, pedig halál-komolyan gondoljuk ezeket. Másik dologként a BARÁTOK szerepét említeném meg. Nem hiszem, hogy csak én, nagyon sokat köszönhetünk barátainknak birkatürelmeikért. Ha nem is könnyen, de idővel elfogadják, hogy fontos számunkra a csapat. Eleinte A CSAPAT átszervezi a közös programot, aztán már a barátaink maguktól igazodnak a mérkőzésekhez. Elfogadják, hogy szenvedélybeteg lettél és nem akarnak kigyógyítani, hanem rátesznek egy lapáttal. A két kép (ajándékba kaptam a tortát és a sört is, utóbbi vicces) önmagukért beszélnek, és kiegészítem egy rövid anekdotával.

Barátaim Rómában nyaraltak abban az időben, amikor gyűjtöttem a sálakat. Hozni szerettek volna nekem egyet a gyűjteményembe. Római sálat kértek, mire az eladó értetlenkedve visszakérdezett, hogy melyik római csapatét vennék meg. Két sálat kaptam, biztos, ami biztos. A barátok után érdemes megemlíteni párjainkat. Nincs is annál szebb, amikor mezedben vár otthon az asszonypajtás, vagy a „randira” csapatod mezének színösszeállításában feszít a társad. Miattad, s ez a lényeg.

Jelenleg, amilyen irányba halad az NST illetve a Népsport, követendő példa. Külön nyelvet beszélünk, együtt focizunk és a tehenesekkel közösen jorkyzgatunk néha napján. Ismeretlen ismerősökkel találkozunk meccsnézési szándékkal, eszmecserét folytatunk, mert több szem többet lát. Neveljük egymást és az internet világában nagyon sok hasznos infót szerzünk a másik által. Együtt sírunk, együtt nevetünk, SZURKOLÓK VAGYUNK, csupa nagy betűvel.

A posztban szereplő játékosok, csapatok, évszámok tetszőlegesen kicserélhetőek, mindenkinek van sportos története, de ugyanoda jutunk vissza. Megismerni egy sportkultúrát (kaptad már azon magad hajnal kettőkor, hogy curlinget nézel, vagy nem érted az ausztrál foci szabályait?), utazni a csapatod meccsére, megvenni a jegyet és belépni a stadionba leírhatatlan boldogsággal tölt el. Himnuszt énekelni a mérkőzés előtt vagy után reménykedve vagy reményt vesztve is felemelő. Külföldön  a mai napig sokszor "Puszkász" a válasz a nemzetiségünket bevallva. Gyerekként tudunk örülni egy-egy gólnak, győzelemnek, de keserű szájízzel állunk fel a monitor elől, ha kikap a csapatunk. Manapság pedig egyre közelebb lehet kerülni az általunk Isteneknek tartott játékosokhoz, közös képeket lehet szerezni az edzőtáborokban, twittereznek / blogolnak, azt is megtudhatjuk, hogyan hívják a kutyáikat.

Az élet nem habos torta, de amikor meccs van, vagy csak egy baráti sörözés, ahol tervezzük a következő célállomást, minden jóra fordul. Legyen szó egy kajak-kenu rendezvényről vagy kísérjük el a másikat egy pólóra, mert mesélt az athéni élményeiről, de kimehetünk egy Loki meccsre is, sportágtól függetlenül. Szurkolunk és jól érezzük magunkat. Ennyire egyszerű az egész. Ezért várom én a következő 9 Arsenal mérkőzést és ugyanezért hiszem, hogy képesek vagyunk megnyerni a bajnokságot, mert erről szól a sport, a szurkolás.