Futballtudományos sorozatunk kezdő részében egészen az őskortól jutottunk el a 30-as évek Arsenaljáig, s láthattuk azt, hogy az évszázadok során miként vált erőszakos tömegpszichózisból szórakoztató népünnepéllyé a foci. A passzjáték feltalálása után a taktikai revolúció legfontosabb mérföldköve a Chapman által kiötlött WM formáció volt, melyen lényegi módosításokat nem is hajtottak végre, több mint 25 éven keresztül.

Így ma továbbra is maradunk Angliában, a dátum 1953. november 25., a helyszín a Wembley stadion, a nevek viszont már mindenkinek ismerősen csengenek: Grosics, Buzánszky, Lantos, Bozsik, Lóránt, Zakariás, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Budai II. és Czibor.

Angliát azelőtt sosem győzte le Nagy-Britannián kívüli csapat a Wembley-ben, amikor ez végül bekövetkezett, akkor stílusosan történt. Magyarország válogatottjának egy perc kellett ahhoz, hogy tisztán érhetővé tegye 100 ezer (+11) helyszínen tartózkodó ember számára: itt bizony komoly mészárlás lesz a következő 89 percben. Hidegkuti fordult kapura, s 20 méterről tüzelt Merrick kapus hálójába, ezzel volt 0-1 a mérkőzés. Az angolok egyenlítő gólja 13 perccel később érkezett Sewelltől, ekkor még úgy tűnt, hogy sikerül megfékezni a magyarokat. Ez a téveszme egészen a 22. percig tartott, mikor Hidegkuti ismét kapuba talált, majd a következő 7 percben Puskás két találattal jelezte: érti, hogy mi történik, tetszik is neki, de ő majd tudja, merre hány méter. Ez eredményezte azt, hogy nincs olyan futballszerető ember a Földön, aki az első találatát ne ismerné, ne látta volna már valamilyen ősi felvételen, s ne égett volna örökre a retinájába az a káprázatos mozdulatsor, mikor a világ akkori legjobb védőjét elfektette, aztán…

Annak ellenére, hogy a hazai futballisták közt olyan legendák sorakoztak, mint Stanley Matthews, Billy Wright vagy éppen Stan Mortensen, az angol csapat egész egyszerűen nem volt versenyben azon a napon. A félidőben Magyarország ment 4-2-re, a második játékrészt pedig ugyanott folytatták Sebes Gusztáv emberei, ahol az elsőt abbahagyták. Bozsik az 50. percig húzta találat nélkül, Hidegkuti pedig az 53. percben szerzett 3. góljával tette fel az i-re a pontot. Ramsey még 57. percben, büntetőből kozmetikázhatott egy hangyányit, de ez sem mentette meg az egybegyűlteket attól, hogy a lefújás után egy történelmi végeredmény szemtanúi legyenek.

„Nézd azt a kövér törpét, ki fogjuk nyírni.”

Való igaz, csakis kellően nagy arccal lehet igazán pofára esni, ugyanis a fenti mondat a Wembley játékos-kijárójában hangzott el egy angol futballistától. A fricska célpontja nem más, mint a magyarok kapitánya, Puskás volt, aki ugyan rendelkezett némi súlyfelesleggel, viszont ennek felét egy olyan bal lábon hordta, melynek csak a nyomát is csókokkal illették apáink és anyáink, nem beszélve az ő szüleikről. Jobban tette volna az ánglius, ha a száját csukva tartja, hiszen Puskás az ezt követő 90 percben megmutatta, hogy miért is volt ő akkor a világ legjobbja.

Anglia otthon egyetlen egyszer kapott ki válogatott mérkőzésen, még 1949-ben a Goodison Parkban Írország diadalmaskodott felettük, hozzá kell tenni, az írek között 9 olyan játékos volt, aki klubszinten angol egyesületeknél rúgta a bőrt. S mivel az angolok 1950-ig nem szerepeltek világbajnokságon, a „Mágikus Magyarok” pedig hiába nyerték meg az Olimpiát 1952-ben, a Wembley-be mégis úgy érkeztek, hogy az ottani embereknek szimplán fogalmuk sem volt arról, valójában mennyire jó csapat a magyar. Olyan erőnléttel találták szemben magukat a szigetországiak, amit előtte tőlük sosem követeltek meg, így nem csoda, hogy a végeredmény láttán egy egész ország sokkolódott. A mutatott játékon viszont az egész világ, s ahogy egy angol újságíró vetette papírra a mérkőzés után:

„A futball új színekbe öltözött.”

Egy olyan időszakban, mikor minden csapat ugyanabban a rendszerben játszott, s a WM formációt tartották az egyetlen használható felállásnak, a magyar edzői kar legjava, Sebes Gusztáv, Guttmann Béla és Bukovi Márton egy egészen új dologgal állt elő, amit neveznek 4-2-4-nek, de 2-6-2-nek is. Chapmanhez hasonlóan ők sem csináltak mást, mint újragondolták a játékot, s kreáltak egy új pozíciót a pályán. A tradicionális angol középcsatár 9-es mezben játszott, a feladata pedig az volt, hogy közvetlen az ellenfél védelmének közelében tartózkodjon, így mindig ő volt a legtávolabb a saját kapujától. A magyar együttesben Hidegkuti viselte a 9-es számot, de gyakorlatilag ez volt az egyetlen közös vonás az angolok 9-esével, Stan Mortensennel.

A valóságban Hidegkuti már támadó középpályásként játszott, a középcsatár pozíciójából hátrébb lett hozva, s ahelyett, hogy Kocsis és Puskás őt tömte volna labdákkal, mindez fordítva történt. Hidegkuti hátravonásával az angolok védekező középpályása, Harry Johnston (akinek a WM rendszerben addig a napig az volt az elsődleges feladata, hogy megállítsa az ellenfél középcsatárát) két lehetőség közül választhatott: követi a magyar 9-es mozgását, amivel eltávolodik a saját tizenhatosától, vagy marad a kijelölt helyén. A sors furcsa fintora az volt, hogy valójában mindkét opció az esélytelenek nyugalmával indult a sikeresség útján, mivel bármelyiket is választotta, azzal rengeteg szabad terület képződött a magyar támadók előtt. Ez pedig olyan futballistáknak, mint Puskás vagy Hidegkuti… Nem csoda, hogy már az első félidőben kivégezték az ellenfelet 2-2 találattal. A történethez az is hozzátartozik, hogy a magyar szélsők nagyon mélyen játszottak, sokkal közelebb a felezővonalhoz, mint angol társaik, s így már a félpályánál becsatlakoztak a támadásokba, ahelyett, hogy csak a széleket támadták volna. Ezzel a taktikával, ami a szinte tökéletes labdatartással, a rövid, ügyes passzokkal, valamint néhány fenomenális lövéssel egészült ki, a magyarok gyakorlatilag legyőzhetetlenekké váltak azon a novemberi délutánon.

Az évszázad mérkőzésén a legnagyobb zavart igazából a számok keltették a szigetországban, s ez még csak nem is a gólok száma volt. Kezdődött azzal, hogy ott volt egy ember kilencessel a hátán, de a középpályán. Az ötös szám a tradicionális angol játékban a védekező középpályást illette, de a magyaroknál az ötös helyén hármas volt. Az angoloknál a hármas számot a balhátvéd viselte… Az 50-es években ennek nem kis jelentősége volt. Hogy Sebesék ezt szabadelvűen értelmezték, az már megint egy más kérdés volt. Ennek oka leginkább az volt, hogy a magyar csapat taktikai kelléktárában rengeteg elem szerepelt, a formációkat (4-2-4, WM, 1-3-3-3) tudatosan váltogatták, ezáltal az Aranycsapat játéka olyan szinten volt kiismerhetetlen, mint a mindenkori hazai politikai élet.

Angolországban márpedig az 5-ös számot a középső védők (azaz a WM-ben a védekező középpályások) hordták, és no comment. Erre ott a kispesti Cucu ötössel a hátán, viszont a támadásokat segíti, what the bloody hell?! Még a BBC akkori kommentátora, Kenneth Wolstenholme sem tudta eldönteni, mi történik a pályán, pedig jóval magasabban ült a tévés állásban. Képzelhetjük mennyire összezavarta ez az ángliusokat lent a pályán.

Sebes és társai egy olyan rendszert fejlesztettek ki, ami a végletekig kihasználta a rendelkezésre álló szabad játékterületeket. Az 1925-ös les-szabály módosítása után a csapatok igen ritkán operáltak már lesre állítással, az 50-es években pedig szinte egyáltalán nem, túlságosan kockázatosnak tartották. Ez azt jelentette, hogy játéktér sokkal szélesebb lett, hiszen volt 2 védő a saját tizenhatosánál, 2 a felezővonal közelében, s a magyarok pedig pont a két védősor közötti területet sajátították ki maximálisan. Hátul az „M” felállást preferálta Sebes, viszont ahelyett, hogy előreküldte volna a támadóit egészen a védők szájába, az első ötös a felezővonalnál egy „U” alakot formázva vette célkeresztbe az ellenfél kapuját. Az angolok számára normális esetben, a WM formációban legtöbbször a két szélső támadó indult meg az ellen kapuja felé. Ezen a délutánon viszont azon kapták magukat a szigetországi védők, hogy a két szélső mellett még három belső támadó is rohamozza a kaput. Ezt hívják totális letámadásnak, s mivel Johnston képtelen volt követni Hidegkutit, Puskást és Kocsist egyszerre, így a mágikus magyarok ezzel az „U” támadóformációval úúúgyelverték Walter Winterbottom csapatát, mint szódás a lovát.

Természetesen, ugyanúgy mint a 30-as évek nagy Arsenaljánál, itt is hozzátartozik a történethez, hogy persze fontosak voltak a taktikai újítások, de a Hidegkuti, Puskás, Kocsis (a képen) trió egy elképesztő fegyvertény volt. Számtalan helyen, számtalan formában leírták már az említett játékosokról, hogy milyen kivételes képességekkel rendelkeztek, az Aranycsapat támadójátékában pedig az volt a varázslatos, hogy ez a három ember folyamatosan változtatta a pozícióját a pályán, tudatosan cserélgették egymás helyét. A Wembley-ben az angol védelemnek lövése nem volt arról, hogy éppen kit kell követni, kire kell fokozottan figyelni. Ha mai szemmel modellezzük le az évszázad mérkőzését, akkor az alaptaktika egyszerűnek tűnik: Hidegkuti megkapja a labdát a kezdőkörnél, de még a saját térfelén, s indul a támadás. Ráadásul mind Puskás, mind Kocsis imádott visszahúzódni, és mélységből építeni fel az attakokat. Csak hát az 50-es évek Angliájában elképzelni nem tudták, hogy vajon mit csinálhat egy ember kilencessel a hátán, a saját térfelén.

Egy gól, amiben benne volt a komplett magyar futball.

Napokig lehetne értekezni az Aranycsapat taktikai sokszínűségéről, de van itt egy fontosabb tényező, ami még most is sokkolóan tud hatni, ha megnézel pár felvételt a mérkőzésről: a passzjáték. Irgalmatlan magas szinten űzte ezt a magyar támadószekció. Hidegkuti abban a pozícióban játszott, mint Teddy Sheringham és Eric Cantona a modern futballban. A modern játékban Hidegkuti lenne az a játékos, aki hátrébb van hozva a lyukba, egy támadó, aki közvetlen a középcsatár mögött játszik, akárcsak Sheringham tette ezt válogatottban és a Manchester Unitedben. A modern futballban, normális esetben csak egyetlen játékos (a középcsatár) van elől, Magyarország viszont ezt is másképpen értelmezte. Folyamatos rotációban hol Puskás, hol Kocsis, hol pedig Hidegkuti volt legelöl, sőt, voltak olyan pillanatok is, amikor egyikőjük sem, hanem a játékszert körbevéve, egyfajta forgószélként támadtak, s rombolták szét a védelmeket. Nyoma nem volt a hosszú labdáknak, előreíveléseknek – csak és kizárólag pengeéles, hajszálpontos passzok. Varázslat. (A modern szót azért írtam le annyiszor, hogy némiképp nyomatékosítsam az évtizedeket, amivel a magyarok megelőzték a világot.)

Az évszázad gólja pedig az utolsó miértekre is választ, illetve tökéletes képet ad az Aranycsapat játékáról, s mindent elmond az együttes nagyszerűségéről. A labda szokás szerint a félpályánál lett megjátszva, az angolok nem tudtak szerelni, s egyszer csak a baloldali szélső, Czibor levágott egy sprintet az ellentétes oldalra. A védője, Ramsey hagyta futni, így társának, Eckersley-nek a bal térfélen már két embert kellett követnie. Czibor megkapta a játékszert, majd Puskáshoz passzolt, aki épp akkor ért fel az ellenfél tizenhatosához egy 50 méteres sprintből. Az angol védelem – aznap sokadik alkalommal – teljesen megzavarodott, fogalmuk sem volt, hogy kit kell követni, s kire kell kisebb figyelmet fordítani.

Amikor Puskás megkapta a labdát, kettő védő áll szemben vele, s úgy tűnt, hogy semerre nem tud lépni. Ami ezután történt, azt egyetlen szóval le lehet írni: géniusz. Ahogy átvette a labdát, rögtön áttette arra a csodálatos balosra, s már bent is volt Merrick kapujában. Ez az a mozdulat, amiért egy futballszurkoló éves bérletet vesz. Az évszázad gólja a tökéletes taktika és egy briliáns játékos szerelmének gyermekeként írta magát örökre a történelemkönyvek hasábjaira.

S hogy még valamiből tudjunk következtetni a csapaton belüli egységre, a mérkőzés hajrájában Grosics lejött a pályáról, és helyét Gellér Sándor, az MTK kapuvédője foglalta el. Később, mikor arról kérdezték az Aranycsapat egyesét, milyen érzésekkel adta át a helyét, Gyuszi bácsi a várt duzzogás helyett jót nevetett:

„Ez egy magánakció volt, ami miatt kaptam is a fejemre Sebes Gusztávtól – emlékezett kedélyesen. - Sándor jó barátom volt, szerettem korrektségéért, így megbeszéltük, hogy jöjjön oda a kapu mögé, és ha a meccs úgy áll, átadom neki a helyem. Meg is történt, ami fölött aztán a szövetségi kapitány nem tért egykönnyen napirendre, mert, ahogy mondta, cserélni csak neki van joga. De hát azt az euforikus boldogságot annyira szerette volna szétosztogatni az ember.”

Hat hónappal a 6-3 után, Anglia válogatottja Budapestre látogatott, s mivel még akkor sem teljesen értették, hogy mi is történt a Wembley-ben, így ismét a WM alakzattal próbálkoztak, de még csúnyábban el lettek páholva, a végeredmény 7-1 lett. Ez a győzelem része volt annak a 13 éves otthoni veretlenségi sorozatnak, ami 1943-tól 1956-ig ékesítette hazánk lobogóját. A 29 meccses veretlenségnek (otthon és idegenben) az 1954-es világbajnokság fináléja vetett véget, ahol 3-2-re kaptunk ki attól a Nyugat-Németországtól, akiket azelőtt 8-3-ra tömtünk ki a tornán. A döntőben Magyarország 2-0-val ment, de Puskást egy komoly bokasérülés hátráltatta mérkőzésen, így a világ kétségtelenül legjobb csapata sajnos kikapott, s elesett az őt megillető elismeréstől. Ezt azóta sem heverte ki a magyar futball, de ez más lapra tartozik.

Az angoloknak sem ment könnyen a felejtés, 13 évbe tellett, mire valamelyest kozmetikázni tudták azt a megsemmisítő délutánt a Wembley-ben. Miután megnyerték az 1966-os világbajnokságot, az angol szövetségi kapitány, Alf Ramsey – aki ugye a jobbhátvéd volt a legendás mérkőzésen – úgy nyilatkozott: „Egyetlen cél lebegett a szemem előtt évek óta, hogy valahogyan feledtessem a honfitársaimmal azt a nagyszerű magyar csapatot, lehetőleg úgy, hogy létrehozunk egy hasonlóan jó angol együttest. 1953 után mindenki elítélt minket, köszönhetően azoknak a csodálatos magyaroknak.”