1887. november 19. A Plumstead park felé biciklizik a Tottenham Hotspur Football And Athletic Club gimnazista srácokból álló csapata, hogy megmérkőzzön a Royal Arsenal nevű lőszergyár melósaival, egy barátságos mérkőzés keretében. A meccset 1-2-es vendégvezetésnél, 15 perccel a vége előtt lefújják, a besötétedés okozta rossz látási viszonyok miatt…

Az Arsenal és a Tottenham mind a mai napig tartó, antagonisztikus ellentéte az egyik legősibb futballháború az angliai sportág történetében. Az ős enestéseknek ismerősek lesznek a következő sorok, de ne vonjuk meg a törit az új arcoktól sem.

Az egész ott kezdődött, hogy a London délkeleti részén található Woolwich-ben már a XVII. század vége óta működött egy lőszer- és fegyvergyár, amely a Royal Arsenal nevet viselte. 1886 októberében aztán a gyár Dial Square nevű műhelyének dolgozói úgy határoztak, a közösbe dobják előző havi fölös keresetüket, vesznek belőle egy labdát, s kipróbálják az akkoriban egyre népszerűbb sportágat: a futballt. A legtöbbet David Danskin áldozott a konyhapénzből, s többek közt az ő javaslata volt, hogy a csapat nevéül műhelyük nevét válasszák. A Dial Square 1886. december 11-én lépett pályára először, s 6 gólt hintett az Eastern Wanderers ellen, miközben egyet sem kapott. Mindez arra ösztökélte a munkásokat, hogy ne csak hétvégi hobbiként foglalkozzanak a labdarúgással. Karácsonykor összeültek, s megtörtént az első névváltoztatás Royal Arsenalra, illetve a csapat színéül a piros-fehér összeállítást választották, mivel az egyik alapító, Fred Beardsley korábban már játszott a Nottinghamben, s egykori egyesületének piros meze volt, amit hozott magával, így a többiek szintén a piros ing mellett tették le a voksukat.

Azt is ekkor döntötték el, hogy a gárda pályája a Plumstead Common nevű parkban lesz. Innen 1888-ban a Manor Groundra költöztek, és ott nyerték meg első kupájukat is, a London Charity Cup-ot, mindeközben történt egy újabb névváltoztatás Woolwich Arsenalra. 1893-ban az egyesület felvételt kért a profiligába, s be is engedték őket a másodosztályba, a Liverpool és a Newcastle United társaságában. A klub 11 évet töltött a másodvonalban, míg 1904-ben Harry Bradshaw személyében profi edzőt szerződtettek, aki első szárnycsapásra felvezette a gárdát a legjobbak közé. A bajnokságban a Woolwich Arsenal egy jó középcsapatnak számított, egészen az 1930-as évekig egyike volt a komolyabb sikerek nélküli angol kluboknak. Több évre kiesett a második sorba, majdnem csődbe is ment, s ennek következtében történtek meg azon lépések, amelyek a két észak-londoni klub rivalizálásának gyűlölet szintre való emelkedését a legnagyobb mértékben segítették.

A 1887-es észak-londoni „pofozkodást” vélhetően a lőszergyáriak kezdhették, nem volt mit tenni, sötétben futballozni nem lehet - ellenben hőzöngeni igen. Az 1899-es Northumberland Park-i meccsen már 14 ezren voltak jelen, ami akkor rekordnak számított a Tottenham otthonában. Az első élvonalbeli mérkőzésükre 1909. december 4-én került sor, ami 1-0-s Woolwich-i győzelmet hozott. Ennek ellenére a következő években nem szerepelt valami fényesen a piros-fehér alakulat a bajnokságban, többek közt 1911 decemberében 5-0-val a Sp?rs is átgázolt a Woolwich-en, így 1913-ra már egy vonallal lejjebb is találta magát az egyesület.

Mindeközben egy Henry Norris nevű úriember kezében kezdett központosulni a klub feletti hatalom, aki korábban a Fulham elnöke volt. A törvényesség határait gyakran átlépő pénzügyi manőverek nagy mestereként elhíresült Norris kezdetben azt akarta elérni, hogy a két klub fuzionáljon, majd miután ez nem jött össze, 1913-ban délről északra költöztette a gárdát, mivel sikerült a mai Highbury területét kibérelnie, később megvennie. A költözést az akkoriban legnagyobb észak-londoni klub, a Tottenham nem nézte jó szemmel, tekintve azt, hogy csak pár mérföld választotta el őket egymástól.

Az első North London Derby-t 1914. augusztus 22-én játszották a White Hart Lane-en. Annak ellenére, hogy a Tottenham a legfelsőbb osztályban szerepelt, az Ágyúsok 5-1-es győzelmet arattak.

Highbury, 1927

1919-ben indult újra a bajnokság a világháború miatti szünet után, és a liga úgy döntött, hogy két klubbal bővíti az élvonal létszámát. Az 1914 óta immár The Arsenal névre hallgató alakulat a másodosztályban csak ötödik lett, így alaphelyzetben maradnia kellett volna abban az osztályban. Norris-nak azonban sikerült valahogyan elérnie, hogy csapata az első vonalban utolsó helyen végzett Sp?rs helyett felkerüljön a legjobbak közé. Állítólag Norris puszipajtása volt a liga akkori elnöke, a Liverpool tulajdonosa, John McKenna, és a testület tagjai közül többen is komoly bankókkal a zakózsebben távoztak a szavazó ülés után...

ami jó adag olaj volt a tűzre.

A Sp?rs-nél lement a függöny, dühből bajnok lett, s rögtön visszajutott az élvonalba, így a két gárda első ütközete 1921-ben már futballt csak nyomokban tartalmazó „pogóra” sikeredett, lévén, hogy a játékosok sem ittak egymás korsójából. A felfokozott hangulat a lelátókon is kifejtette a hatását, s a következő évek mérkőzésein ez szemernyit sem változott. Az FA nem nézte jó szemmel, hogy London ezen 4 mérföldes körzetében olykor elszabadulnak az indulatok stadionokon innen és túl, így zártkapus meccsekkel sújtotta a klubokat addig, míg rendet nem tesznek a pályán, s azon kívül is. A szankcióknak köszönhetően az Arsenal-Tottenham rivalizáció nagymértékben lecsillapodott, melyet mindenképp segített, hogy 1928-ban a Sp?rs gyenge teljesítménye miatt kiesett az élvonalból, s nem is jutott vissza egészen 1950-ig. Ez persze nem jelentette azt, hogy olykor nem csattant el pár józanító, holdfényes saller az éjszakában.

Napjainkban a helyzet továbbra is súlyosnak ítéltetett, hiszen a derbi napján békés családapák és ittas egyetemisták egy emberként szívatnak mindenkit a tömegközlekedésen, akinek rímel a ruhája színe valamelyik mezre - tekintet nélkül arra, hogy 80 éves nyugdíjas néni piros kalapja, vagy a fiatal üzletember kék zakója a célpont. Rivális kocsmák már egy héttel előre kiírják, hogy hülyéket - az ellenfél színeiben érkezőket - nem engednek be. Ilyenkor kikerül az ajtó fölé a támogatott csapat zászlója, és aki a másik csapat mezében/sálában stb betéved egy sörre, annak szólnak előre, hogy ez itt az életébe kerülhet a meccs napján. Az Arsenal állomáson és a White Hart Lane-en is fix, odabetonozott rácsok választják el az aluljárókból kifelé és befelé igyekvőket, középen demarkációs sáv van a rendőröknek. A Lane-en hatalmas a hangulat általában, nem érdemes vörös gúnyában kimenni, este nem életbiztosítás az a környék, még a nyári holtszezonban sem, pláne ha meccs van. Az Emirates-ben ilyen gond nem nagyon van, bár csak pár kilométer a táv, teljesen más összetételű a lakosság. Itt általában nincs balhé, ha a Tottenham szurkolók nem szívódnak fel a környék kis utcáiban és kötnek ki egy Arsenalos kocsma hátsó kertjében.