Miután Malcolm Young első zenekara, a Velvet Underground feloszlott, a skót származású gitáros úgy döntött, hogy létrehoz egy olyan csapatot, amely egyfajta keményebb, feszesebb hangzású, boogie alapokon nyugvó rockot játszik majd. Az ötlet megvalósításába bevonta öccsét, Angust is, így már csak olyan nevet kellett találni az együttesnek, amely rövid, könnyen megjegyezhető és híven tükrözi az általuk képviselni kívánt elektronikus hard rockot. Végül is a nevet Malcolm és Angus egyik leánytestvére, Margaret adta a zenekarnak, aki a történet szerint egy varrógép hátoldalán olvasta a számára jól csengő feliratot. Ezzel 1973-ban, Sydney-ben megalakult a műfaj legkiemelkedőbb úttörője, az AC/DC. S hogy mennyi köze van ennek az Arsenalhoz? Meglepően sok…

Kezdjük leginkább azzal, hogy a múlt héten eléggé nyilvánvalóvá tettük: szerkesztőségünkben erősen él a Sex & Drugs & Rock & Roll életérzés, amit még Ian Dury énekelt meg 1977-ben. Természetesen Angliában az akkori punk és new wave korszak még valóban arról szólt, hogy pár leleményes zenész magához vett egy maréknyi tudatmódosítót, aztán a húrok közé csaptak. Mi – az alkoholon kívül – nem élünk ilyenekkel, persze a jót sosem vontuk meg magunktól, így hamar rájöttünk, hogy ha a drogok legnemesebb fajtáját, a futballt használjuk, akkor megkapjuk a világ legfrankóbb időtöltését: egy győztes meccs után, félrészegen AC/DC-re dugni, miközben csak egy Arsenal sál van a nyakad köré tekerve (a vagányabbak másra is használhatják).

De ez még mindig csak egy hangyányi a jóból.

Köszönhetően az AC/DC több mint 35 éves fennállásának, rengeteg olyan dalt adtak ki a kezeik közül, melyeket sokan magukénak éreznek, ezért vagy azért. Bob Marley mondta anno, hogy ha reggae zenét hallasz, s nem mozog a tested, akkor valószínű, hogy halott vagy. Mi ugyanezt érezzük az AC/DC esetében is, így stábunk eltitkolt bárányával - kinek lelke fémzenétől hangos -, Ottóval összeállítottuk azt a húszas listát, ami egyrészt megnyitja a padlót, másrészt felfed olyan futballal párhuzamos univerzumokat, amikről magunk sem gondoltuk, hogy léteznek. Eddig.

Tehát ha még nem tudtál meg mindent az Arsenalról, akkor jól nyisd ki mind a szemed, mind a füled, mert most dalban mondjuk el. Legelőször Ottó "énekel meg" egy pofást tízest.

Jack Wilshere

Nem vállalunk nagy kockázatot, ha azt mondjuk, Jack Wilshere az Arsenalnak meghatározó, mi több emblematikus figurája lesz a most kezdődő évtizedben. Fiatal kora ellenére tipikusan az a játékos, akiért annak is érdemes focit néznie, akit eddig még hidegen hagyott a csodálatos játék varázsa. Hogy a neki dedikált dalt idézzük: nála alap, hogy felszántja a pályát („Workin’ up and down the line”), mégis elég egy szempillantás („Wink of satisfaction”), hogy a hátvédekből a kisebbségi érzést („I’m like a bad defender”), csapattársaiból pedig a legjobbat hozza ki („You know it’s only natural, he gets you up to scratch”). Így hát nem csoda, ha a szurkolók már 18 éves korában benne látják a jövőt („Got a reputation, really got the knack”). Ő Big Jack, akiről akkor is hallani fogsz, ha megsüketülve gubbasztasz a pokol legsötétebb bugyrában, a vörös, vasvillás ördögök fogságában.

Sol Campbell

Ha esetleg azt hiszed, hogy a foci a primadonnák sportja, vezesd rá a labdát erre a Lényre. Ha meg azt hiszed, hogy a foci a favágók sportja, Campbell, a szikla, mégis rád cáfol, mondván a rugdosódás nem az erősek, hanem a bénák fegyvere. Sol már 95-ben meg lett énekelve, a szám nem is lehet más, mint a Hard As A Rock.

És hogy milyen is a dalban emlegetett „Rolling Rock”?

Patrick Vieira

Valljuk be, melyikünk adrenalin-szintjét ne dobná meg egy kis balhé? Paddy 10 piros lapot kapott 9 szezon alatt az Arsenalban, ezek többségét még ittléte első felében, ifjú, zabolátlan csikóként. Bárkivel szemben felvette a kesztyűt, és később ő lett a büszke piros-fehér hadsereg ikonikus vezére. Legendás csatákat vívott Roy Keane-nel, akinek nem tetszett, hogy Vieira egy fejjel magasabb nála, jobb futballista, és higgadtabb tud maradni a feszült helyzetekben. Patrick egy kőkemény War Machine.

Marc Overmars - Live Wire

Ezt a kifejezést olyan emberre használják az angolok, aki tele van energiával, és érdekes, izgalmas dolgokra képes. Minden csapatba kell egy ilyen spíler, és ha a kedvenceink közül akarunk választani, a Gyalogkakukk becenevű villámléptű szélső garantálja az élvezetet – „satisfaction guaranteed”!

José Antonio Reyes

Reyes is hasonló lehetett volna, mint Overmars. A képességeit senki nem vitatta, és bizony aprították is rendesen a védők, ám egy játékos áttyityűdjéről azért elárul valamit, ha akár egy ujjnyi érintésre is azonnal padlót fog. Mondta is mindig az aktuális ellenfelének, hogy „You got the touch that I need so much, in your fingertips”. Rengeteg nagyszerű meccse volt Arsenal-mezben JAR-JAR-nak, de egyik legemlékezetesebb alakítása mégis az volt, amikor a Real Madrid elleni BL-meccsen visszahempergett a pályára, miután partvonalon kívülre rúgta a védő. Ó, José, „Ain’t no one I know do it as good as you”! Go Down (1977)

Julio Baptista

A „Fenevad” becenevű támadó ugyan lőtt egyszer négyet az Anfielden és kettőt a White Hart Lane-en, láttuk már, hogy ezekre más is képes… Baptista valamiért biztosan brazil válogatott, de a nálunk töltött egy (kölcsön)éve alatt szinte semmi nem jött össze neki. Elsősorban labdaátvételei miatt küldjük neki ezt a számot, mivel jellegzetes módon rendszeresen méterekre pattant tőle a játékszer. Így aztán 1979-es Touch Too Much tökéletes választás.

Philippe Senderos

Ha esetleg nem láttad még a származása és nyelvtudása révén szinte egész Európát egyesítő egykori középhátvédünket, akkor bizony sok dologról maradtál le. Legalább annyiról, mint ő maga a pályán. Természetesen el kell ismerni az érdemeit is – elsősorban nagy szerepét egy toldozott-foldozott védelemben, mely góltalansági rekordot állított fel a Bajnokok Ligájában 2005/06-ban. Azonban akármi is történt, egyvalami sosem változott: a mereven bamba ábrázata – így hát ezzel a dallal köszöntjük, igaz, a gúnárnyakú a pályán szerencsére csak nyakból tüzelt, csípőből nem: Stiff Upper Lip (2000).

Igors Stepanovs - Highway To Hell

Kétségtelen, hogy a szurkolói létnek megvannak a kellemetlen pillanatai is. De ha jól kezeljük ezeket, megtanulhatjuk igazán értékelni a szép momentumokat. Ezért úgy gondoljuk, egy Arsenal-szurkolónak tisztában kell lennie, ki is volt Igors Stepanovs. Ne tévesszen meg senkit, hogy idővel a válogatottságainak száma már 100 lett. Az ő bizonytalanságával sokszor egyenes út vezetett a pokolba, de mivel szerencsére nincs róla videó, álljon itt az örökzöld klasszikus 1979-ből.

Nicolas Anelka

Furcsa egy állat a profi futballista, most erre mutatunk néhány példát. Ha valahol jól megy neki, biztos benne, hogy máshol még jobb lesz. Szeretett klubunkkal sokan eljátszották, hogy nem csak eljátszottak a távozás gondolatával, aztán később megbánták, hogy továbbálltak. Bár Anelka a következő hármasba is beférne, róla külön megemlékezünk, mivel az Arsenal után 10 év alatt 7 klubig jutott. Van egy dolog, amibe érdemes belegondolni: Wenger őt nevezte meg, mint a legnagyobb tehetség, aki az ő korában megfordult a keze alatt, és már Chelsea-játékosként esett túl a távozók előbb említett gyónásán. Drága Miklós: „Man in blue, it’s up to you”… kár, hogy ilyen problémás kölyök voltál - Problem Child (1977)

Emmanuel Adebayor, Mathieu Flamini, Ashley Cole

Ha próbáljuk objektíven nézni, egyikük távozását sokan nem is bántuk annyira, másikjuknak lejárt a szerződése, így kicsit a vezetőség is ludas a lelécelésében, harmadikjuknak viszont semmi mentsége nem lehet, ő a tökéletes köcsög. De persze van mindhármuknak egy közös nevezőjük: arra nyalnak, amerről dől a lé. Ez a pénzsóvár Happy Gang nem is érdemelne AC/DC-számot, mert a fajtájuk dicsősége múlandó. De mivel ők úgysem hallják, legalább mi érezzük jól magunkat. „You hustle, you deal, you steal from us all!” Money Talks (1990), mi más is lehetne...

...s ezennel át is adnám a keverőpultot vadkutya kollégának.

Robin van Persie

A holland fenegyerek Észak-London egyetlen klasszisnak mondható csatára, amivel talán maximálisan boldogok is lennénk, ha nem örökölt volna egy súlyos betegséget, lévén, hogy üvegből van szegény emberünk. Ő az, akinek úgy sikerül beletörnie a lábujját egy gólba, hogy utána közel fél éven keresztül csak a lelátón látjuk viszont, s igen, ő az, kinek a városszéli kórház gyengélkedőjén névvel ellátott ágya van, hiszen egy szezon során átlag 50%-ban ott nyomja a konzolt. A sérüléseinek időtartama rendszerint 3-4 hét, így mindenkori misztikum a visszatérése, választásunk nem is eshetett másra, mint a zenekar 1991-es dalára, Are You Ready címmel.

Tony Adams

A legendás kapitány, Mr. Arsenal 1983 novemberében debütált a bajnokságban, akkor volt 17 éves, s vezéregyénisége akkora hatással volt a csapatra, hogy 88-ban minden idők legfiatalabb Ágyús csapatkapitánya lett, s egészen 2002-ig hordta a karszalagot. Az Arsenal háza táján a kilencvenes években nem kis problémát okozott, hogy a csapat két kulcsfigurája is szenvedélybetegséggel küszködött. Paul Merson 1994-ben ismerte be, hogy alkohol- és kokainfüggő, s bár az FA által biztosított elvonókúra után visszatért a pályára, mind a mai napig nem gyógyult ki a betegségéből. Sokkal pozitívabb példa viszont Adams esete, akit 1990-ben ittas vezetés miatt letartóztattak, mivel visszaesőnek számított, így 3 hónapot börtönben töltött, de később is többször kapott büntetést hasonló okok miatt. Őt tulajdonképpen Arséne Wenger mentette meg, s teljesen kigyógyult az alkoholizmusból, a 98-ban kiadott életrajzi könyve pedig hatalmas sikert aratott. Adams kőkemény futballista és igazi alfahím volt, s mivel 504 meccsen, valamint 19 éven keresztül szolgálta az Arsenalt, magasról le is szarjuk, hogy néha betintázott, inkább koccintunk az egészségére egy ideillő dallal, szóljon a Have A Drink On Me, 1980-ból.

Nicklas Bendtner

Bizony, bizony, a jó Nicky sem veti meg a bulikat, illetve a sört. Történt ugyanis, hogy 2009 májusának elején csatárunk belevetette magát a londoni éjszakába, s ugyan badarság lenne azt feltételezni, hogy Nicklas kellően illuminált állapotban falloszát rázta a táncparkett közepén, az italozás eredménye mégis az lett, hogy egy megtermett öltönyös rendfenntartó kísérte ki a helységből, egészen az anyósülésig. Sokkal valószínűbb, hogy egy londoni szingli cibálta egészen a mosdókig, s ott az öv után megállt a műsor. Valamiért. De legalább neki volt annyi esze, hogy nem nyúlt a kormányhoz, így csak pár kínos nyilatkozatot kellett tennie másnap, hiszen a képek hamar bejárták a világhálót. Hát, Nicky, köszönjük mi is az élményt, a jutalmad egy faszipántos nóta 95-ből: Caught With Your Pants Down. Aztán rázzad, testvérem!

Cesc Fabregas

Az Útwengeren külön rovat foglalkozik az üggyel, persze megteszik ezt mellettünk mások is. Ez a kálvária igaz kuriózum a sportbulvár szerelmeseinek, valamint könnyű labda a spanyol sajtónak, egy ideje minden nyarunk azzal telik, hogy olvassuk a média által megkreált híreket, aztán a végeredmény gyakorlatilag konstans: „Szeretnék majd visszatérni a Barcelonához, de jelenleg szerződés köt az Arsenalhoz, s jól érzem itt magam.” A sajtó viszont nagyhatalom, s ezek a hírek sajnos okoznak egy-két Ágyús fanatikusnak álmatlan nyári éjszakákat, mivel Fabregas a mostani Arsenal fazonszabásza, egyben legnagyobb sztárja, az ő jó játéka nélkülözhetetlen ahhoz, hogy címeket nyerjünk. Szóval továbbra is kérjük a katalán játékmestert: Baby Please Don’t Go (1976).

Thierry Henry

Hogyan is írta Mr.Highbury kommentárs: „a legnagyobb, utánozhatatlan, halhatatlan, zseniális, fantasztikus, hihetetlen, frenetikus, szeretetteljes, csupa szív, csapatember, csapatkapitány”. Valóban, Henry nevét hallva minden gúnárnyakú sporttárs előkapja a saját szinonímaszótárát, s ontani kezdi magából a jelzőket. Ez az ember fénykorában olyan volt, ami a legszebb, legmerészebb álmainkat is felülmúlta. A védők, de még a középpályások is csak a hátát látták rendszerint, mert ahogy megindult a kapu felé, s ahogy könyörtelenül bebaszta a bőrt… Oh God, még a háló is könnyezett a gyönyörtől. Az Arsenal – vélhetően – örökös gólkirálya megjárta a Barcelonát, s jelenleg New Yorkban vezet le. Minden idők legjobb csatára most biztonságban van, az amcsik vigyáznak rá, s állítása szerint az utcán is csak kevesen ismerik fel, nyugodt életet él, amit maximálisan kiérdemelt. Szóljon hát neki a dal 2000-ből, s éljen még sokáig, örökké: Safe In New York City.

Thomas Vermaelen

Egy kis üröm az örömben: a Verminator mesteri játékát idén még nem sokszor csodálhattuk, ugyanis nem tudnak rájönni a specialisták, hogy honnan ered a fájdalma. A tavalyi szezon legjobb igazolása a tanári védekezésén felül leginkább azzal lopta be magát az Ágyús drukkerek szívébe, hogy olykor bizony eleresztett néhány kemény bombát, aminek a vége bődületes gól lett. Már az első bajnoki mérkőzésén is góllal köszöntötte legújabb híveit, s egészen 8 találatig meg sem állt 2009/10-es idényben, védő létére. 2-3 gól után a szurkolók már a „Shoot!” felkiáltással éltek, amint hozzá került a labda, s hát mi sem tehetünk mást ebben a helyzetben, mint várjuk a védelembe, akár a Messiást, és legkedvesebb tulajdonságára emlékezünk egy 1988-as gitártémával: Shoot To Thrill.

Robert Pirés

Pár hete volt egy cikk, amiben megpróbáltam mindent összeírni róla, amit tudni kell, így most engedelmetekkel onnan másolnék pár mondatot. Érdekesen álltak a lábai, a mozgása is kissé szokatlan volt, de amint hozzá került a labda, csodálatos dolgokat művelt vele. A szurkolók nagy kedvence volt, hiszen sokszor csak úgy emlegették: a Sp?rs réme. Gyakran elegendő volt becserélni a szünetben, majd kipasszolni neki a játékszert, s megoldotta a feladatot. Egy igazi Arsenal legenda, s egy tökéletes futballista volt, hiszem azt, hogy a posztján az akkori legjobb volt a világon. Nagyon sokat tett az Arsenalért, talán pont ezért is tört össze egy picit a szívünk, mikor eligazolt tőlünk, hiszen a játéka pótolhatatlan. Az 1980-as Shake A Leg dallal azokra a mesteri lábakra emlékezünk, melyekkel azokat a felejthetetlen löbbölt gólokat akasztotta az ellen hálójába.

Theo Walcott

Henry mezének mostani tulajdonosa a kölyök Walcott, kinek legfontosabb ismertető jele az, hogy – akárcsak Titi – rettenetesen gyors. A leghíresebb vágtája mindenképpen a Liverpool elleni volt, mikor úgy alles átrohant a komplett bagázson, majd halálpontosan centerezett be, amiből Adebayor gólt is szerzett. A tavalyi évben Wenger abszolút (s tegyük hozzá egyetlen) ütőlapja volt, a mágikus csere, aki ha bejön a 75. percben, akkor rendszerint szétfutja az ellen valamelyik oldalát, amiből majd talán lesz valami. Idén jóval kardinálisabb feladat van neki szánva, s úgy néz ki meg is oldja, eddig kilencszer lépett pályára, s jelenleg 7 gólnál jár, a sebessége pedig továbbra sem tűnik megkopottnak. A villámléptű angol esetében csakis a 90-es Thunderstruck jöhet szóba, magyarázatot nem igényel.

Dennis Bergkamp

S itt akkor meg is áll a tudomány. Ezt a zsenit szavakba önteni egy olyan rajongójának, aki valódi áhítattal, egyfajta gyermekkori hősként tekint rá – rendkívül nehéz. Egyszer már megpróbáltam, azt a cikket 3 napig írtam, s én még életemben nem sírtam annyit az örömtől. Szó szerint. Nem is tudok újat írni róla, aki őt nem ismeri, az nem érti a modern futballt, illetve nem látta még a játék minden gyönyörűségét egyetlen emberben testet ölteni. Persze, itt most jöhet Messi, de erre csak egy lenéző hahát tudok kierőltetni magamból. Minden idők legtökéletesebb Arsenal játékosa, aki nélkül Wenger is csak félkarú óriás lett volna, egy igazi űrlény, egy igazi klasszis, egy igazi Big Gun, aki már a dal megszületésének időpontjában (1993) is nagyon komoly futballista volt. Number One.

S a reményhal meg utoljára: Arséne Wenger

Amihez nem is fűznék több kommentárt, a szám mindennél beszédesebb: Girls Got Rhythm (1979)