Amikor Thierry Henry, a legenda, a bálvány, az örökös gólkirály elhagyott minket, mindenki arra számított, hogy Arséne Wenger egy igazi sztárral, egy valódi futballcelebbel pótolja majd minden idők legjobb csatárát. Eltelt egy kis idő, a pletykák egyre csak sokasodtak. Szó volt Nicolas Anelka visszatéréséről, Fernando Torres Londonba igazolásáról, de semmi nem történt.

2007. július 3.-án viszont jött a bejelentés: az Arsenal leigazolta Eduardo Da Silvát.

A brazil születésű horvát válogatott támadóról addig az átlagos Arsenal szurkoló maximum annyit tudott, hogy győztes gólt szerzett Anglia ellen egy EB selejtezőn, illetve azt, hogy ő volt az első játékos, aki gólt lőtt európai kupameccsen az Emirates stadionban, akkor még a Dinamo Zagreb játékosaként. A leigazolását követő pár napban természetesen szinte csak felháborodott, sőt dühös szurkolói véleményeket lehetett olvasni az átigazolásával kapcsolatban. Sokakat még az sem győzött meg, hogy a Dinamo Zagreb színeiben a fantasztikusnál is jobb gólaránya volt. 135 meccsen 96 gólt ért el a horvát élcsapatban. A legtöbb emberben pontosan az keltett kételyeket, hogy bár nagyon imponáló ez a gólátlag, ezeket mégiscsak egy középszerűnél is gyengébb bajnokságban érte el. Arséne Wenger természtesen próbált nyugtatni minket, s meggyőzni arról, hogy higgyünk Eduardo képességeiben, és majd meglátjuk, hogy mit is tud ez a fiatalember.

Dudu apránként ugyan, de kezdte bebizonyítani azt, hogy Wenger igenis jó vásárt csinált vele. Az első gólját már augusztusban a Sparta Prague elleni BL selejtezőn megszerezte. A Sheffield United elleni Ligakupa találkozón pedig tartott egy rövid bemutatót széles gólszerzési repertoárjából. Az első találata azon a meccsen, egy kíméletlen tizenhatoson kívüli bomba volt, a második gólja viszont pontosan olyan volt, amilyenek miatt nagyon megszerettük őt. Kapussal szemben nem habozott, kiválasztotta a legjobb megoldást, és gólt szerzett. Ezeket a gólokat még követte 1-1 találat a Sevilla elleni 2 BL meccsen, illetve egy újabb dupla a Ligakupában, a Blackburn ellen.

Egyre több és több gólt szerzett tehát, de a bajnokságban továbbra sem sikerült betalálnia. Az áttörést a december végén az Everton ellen idegenben lejátszott meccs hozta meg számára, a bajnoki gólokat illetően. A csapat egyszerűen förtelmesen játszott a mérkőzés első félidejében, ráadásul a hazaiak Cahill góljával megszerezték a vezetést. A 2. félidőben a csapat továbbra sem játszott jól, viszont volt egy olyan játékos a pályán, aki képes a semmiből is gólt szerezni. Elég volt kétszer átrúgni a labdát az ellenfél térfelére Eduardo felé, aki ezekből 2 gólt szerzett. Mindkét találat igazi mestermű volt.

Az elsőnél, ahogy megszelídíti a játékszert, kivár egy ütemet, és csak azután lövi el a labdát. Egyszerűen fantasztikus. Az ember fejében meg sem fordulhatott, hogy a mozdulatsorából bármi is csak véletlenül történt volna. Mindent kitalált előre, már akkor, amikor szállt felé a labda.

A második gól még ennél is varázslatosabb volt. Újabb előrerúgott labda, Eduardo megkerüli a védőjét, aki csak tehetetlenül nézte, ahogy a támadó ellövi a labdát a kiszolgáltatott helyzetben lévő Tim Howard mellett. A 4-1-re megnyert mérkőzést követően pedig a csapat a tabella élére állt, és minden esélyünk megvolt arra, hogy megnyerjük a bajnokságot. Ezt a meccset követően még további 2 gólt sikerült lőnie a bajnokságban. A West Ham elleni hazai meccsen, már az első percben betalált, valamint a Manchester City elleni idegenbeli meccsen szerzett egy zseniális gólt. Kiszámíthatatlanság, higgadtság, mérnöki precizitás. Ezek a dolgok jellemezték a csúcsformában lévő Eduardo játékát.

A 2007/2008-as szezon egyszerűen mesés volt az Arsenal és Eduardo számára, egészen 2008. február 23.-áig. Ekkor játszották le a hírhedt Birmingham City-Arsenal meccset. A 3. percben a mészáros Martin Taylor brutális módon szabálytalankodott Eduardoval szemben. Ehhez hasonló sérülést addigi életem során még egyszer sem láttam. Sokkolt a látvány, ahogy Dudu már percek óta fekszik a földön, ahogy a csapattársai falfehéren állnak a pályán. Ez után nagyon reméltem, hogy Arsenal játékossal ilyen soha, soha többet nem történik majd. Emlékszem, akkor este egy percet sem aludtam. Folyamatosan Dudu és az utolsó percben bírói hiba miatt elbukott meccs járt a fejemben. Szerintem nem voltam egyedül ezzel. Kedves szurkolók, akik nem az Arsenalért szorítanak, remélem, hogy nektek sosem kell majd ilyen állapotban látnotok kedvenc csapatotok játékosát, nagyon remélem...

Az említett mérkőzésen pedig nem csak Eduardo lába, de a csapat addigi jó szériája is megtört. A továbbiakban sorra jöttek a döntetlenek, a bajnoki cím pedig egyre távolabb került, míg végül bebizonyosodott, hogy ismét egy trófea nélküli évet zárunk.

Akkor azt mondtam, és továbbra is az a véleményem, hogy ha azon a meccsen Eduardo nem sérül meg, akkor megnyerjük a bajnokságot. Addig a napig 12 gólnál tartott a szezonban, 3 hónappal a vége előtt. Ha nem sérül meg, biztos vagyok benne, hogy 20 alatt nem állt volna meg. A fizikai felépülés Eduardo számára majdnem 1 évig tartott. Mi pedig úgy vártuk vissza, mint a messiást. Nem tudom mikor vártam utoljára annyira meccset, mint a Cardiff elleni FA kupa újrajátszást. Már napokkal előtte izgatott voltam, hiszen már tudtam, hogy Eduardo játszani fog az első csapatban. A sérülése után először. Arra a pillanatra pedig, amikor gólt szerzett talán örökre emlékezni fogok. Belegondolni is elképesztő, hogy abban a pillanatban mi játszódott le Dudu fejében. Egy biztos, én annál boldogabb, mint akkor voltam, akkor sem lehetnék, ha egy szezonon belül kétszer is 5-0-ra vernénk a Tottenhamet.

Bár Eduardo a szezon további részében a folyamatos apróbb sérülései miatt nem tudott fontos szerepet vállalni a csapatban, de a Burnley elleni FA kupa meccsen meglőtte minden idők egyik legszebb Arsenal gólját. Alex Song labdáját óriási meglepetésre oxival, kapásból a hosszú felső sarokba küldte. A gólt követően valószínűleg az összes Arsenal szurkoló taknya és nyála egybefolyt, valamint átmeneti vizelettartási gondokkal küszködött. Legalábbis ha magamból indulok ki. Ez az a gól, amiről még az unokájának is áhítattal beszél majd az ember.

A következő szezon elején volt szerencsém ellátogatni a csapat ausztriai edzőtáborába, hogy élőben is megcsodálhassam azokat a játékosokat, akiket addig csak a tv képernyőjén keresztül láttam. Az Eduardoval való találkozás pedig különösen emlékezetes volt. Miután készült kettőnkről egy közös fotó, néhány másodperces párbeszéd játszódott le közöttünk, amely ennyiből állt:

- I hope you will be the best goalscorer in the league next season!
- I hope so!

Nem sok, meg aztán hiába is reménykedtünk, de egy ilyet örökre megjegyez egy szurkoló.

Eduardo személyében nem csak egy remek labdarúgót, de egy nagyon szimpatikus embert is megismerhettünk. Nem emlékszem olyan interjúra, megmozdulásra tőle, amellyel ellenszenvet válthatott volna ki bárkiből is. A személyes találkozás során is azt tapasztaltam, hogy Dudu egy remek ember. Épp ezért hatalmas tragédia, hogy vele történt az, ami. Ha szimpátia alapján kéne eldönteni, hogy ki a világ legjobb labdarúgója, akkor Eduardo valószínűleg nagyon nagy esélyes lenne.

A 2009/10-es szezon nem sikerült a legjobban Dudu számára. Sérülések gyötörték, soha nem sikerült igazán formába lendülnie. Voltak jó meccsei, sőt elég sok gólpasszt adott, de igazából már sosem láttuk tartósan azt a játékost, aki a sérülése előtt volt. A szurkolók végig kiálltak mellette, a legnehezebb percekben is. A legrosszabb meccsein is a nevét skandálták. Ennél többet szerintem nem kell mondanom arról, hogy mit jelentett az Arsenal szurkolóknak Eduardo.

A szezon végén pedig nagy kérdés volt az ő további sorsa. Megy vagy marad? Kap még egy esélyt? Esetleg ő akar váltani? Végül a távozás mellett döntött. Július végén vált hivatalossá, hogy Eduardo a Shakhtar Donetskben folytatja a pályafutását.

Kedden este pedig új csapatával visszatér az Emirates stadionba. Ha gólt lő, ő nem fog ünnepelni. Én viszont úgy fogok örülni Eduardo góljának, mintha még mindig az Arsenal játékosa lenne. Mert megérdemli. Játszhattak bármilyen játékosok előtte és fognak még játszani utána a 9-es mezben. Számomra az Arsenal 9-ese mindig is Dudu marad. Bármi is lesz...